Schilling Árpád: Megbuktam volna? Újra? Uram, mit tegyek, kérlek, segíts nekem?!
Kedves emberek, bocsássatok meg nekem, de a könnyeim elárasztanak, és a zokogás fájdalmának súlya alatt térdelek a földön. A porban ülve emelem fel kezeimet az ég felé, a mindenhatóhoz fohászkodva: kérlek, bocsáss meg nekem! Húsz éven át voltam ennek a népnek a vezető csillaga, aki mindent uralma alá vont, aki behálózta a szívünket, és ezzel együtt az álmokat is. Én voltam az, aki minden tőlem telhetőt megtett azért az egyetlen célért, ami valóban, tagadhatatlanul és szenvedélyesen értelmet adott az életemnek: hogy eljuttassam a válogatottamat a világbajnokságra.
A legutóbbi siker óta már négy évtized eltelt, és ezalatt a fiúk tízszer próbálkoztak újra és újra, én pedig ötször voltam a motorja ennek a törekvésnek: irányítottam, támogattam, anyagilag is hozzájárultam, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy népszerűsítsem őket. Mégis, hiába minden erőfeszítés, egyetlen alkalommal sem értem el a célomat. Minden más környező ország sikerrel zárta a próbálkozásait, még akkor is, ha ők talán nem vágytak rá annyira, mint én. És én, esküszöm, soha nem akartam ennyire valamit, mint ezt a célt. Számomra nem volt ennél fontosabb, mindennél nagyobb súlya volt ennek az álomnak. Ezért is beszéltem róla sokkal többet, mint bármely más témáról: a közlekedésről, a kórházakról, az oktatásról, a bérekről, a szegénységről, a természeti kincsekről, a gyermekek és nők jogairól, a szeretetről, a megbocsátásról, a toleranciáról és a közös értékekről.
Mert számomra ebben rejlik a közösség teremtő ereje: a közös szurkolásban, a közösen eltöltött pillanatokban, a riválisok iránti együttes ellenszenvben, és a hazaiak kritikátlan megbecsülésében. A nemzetet úgy képzeltem el, mint egy hatalmas, egységes tömeget, amely egyszerre kiáltja: Hajrá, Magyarok! Nincs szükség arra, hogy mindig elfogadjuk egymást, megbecsüljük, támogassuk, vagy éppen együttműködjünk. Szurkolni kell a csapatomnak, a pártomnak, a kormányomnak. Ez volt az én vízióm, az a gondolat, amelyet legutóbb az ATV stúdiójában fogalmaztam meg: azon töprengtem, hogy kik lesznek a 2026-os ellenfeleink, kiket fogunk legyőzni, és milyen büszkeséggel fogok ülni Donald Trump mellett, amikor a fiúk átveszik az aranyserleget – a legnagyobb elismerést, amelyet egy ember valaha is elérhet.
Én mindig is a fociról, sőt fociul beszéltem, a focinak éltem, a fociban hittem, én magam voltam a foci. Minden, de tényleg minden pénzt elköltöttem erre. Mindenki minden pénzét, nagyon sokat, rengeteget, mindent. És egyetlen egyszer sem sikerült. Semmi sem sikerült. A skandáló tömeg mindig megvolt, de az eredmény soha. Megbuktam volna? Ebben is? Uram, mit tegyek, segíts?!"
