Árvai Magdolna: Balkovicsék Sződligeten - Az, aki a fény útján lépkedett A Balkovics család Sződligeten él, ahol a mindennapok szövevénye és a helyi közösség élete különleges történetekkel teli. A címben említett személy, aki a fényből a fénybe ment, nem

Tavaly októberben a négytagú Balkovics család - hét év otthonápolás után - végleg elengedte lányuk, Balkovics Sári kezét. Az édesapa és az édesanya két hónappal később beszélgetett az elmúlt évekről Árvai Magdolnával, fölidézve az örömteli emlékeket, a reménykedés pillanatait, a távozás kínját. A Nők Lapjában megjelent cikk a Média a Családért díj jelöltje lett.

Árvai Magdolna újságírói pályafutása 1986-ban indult a Pest Megyei Hírlapnál, ahol első lépéseit tette a szakmában. Ezt követően az Esti Hírlaphoz csatlakozott, ahol fél éven át parlamenti tudósítóként szerzett tapasztalatot. Főbb szakterületei az egészségügy és a szociálpolitika voltak, amelyekben számos cikket publikált. Írásai megjelentek a Népszabadságban, különböző nyugdíjasoknak szóló lapokban, egészségügyi magazinokban és gazdasági folyóiratokban is. 1994 óta a Nők Lapja munkatársa, ahol sokféle riport, interjú, publicisztika és élettörténet fűződik nevéhez. Hetilapos tevékenysége mellett 2000 és 2006 között a Családi Lap főszerkesztői posztját is betöltötte, ezzel jelentős hatást gyakorolva a magyar sajtóra.

Várakozás és öröm – ezek a szavak tökéletesen kifejezik, mit jelent egy gyermek érkezése. A távozás viszont olyan érzéseket ébreszt, amelyeket a legtöbb szülő még csak meg sem tud fogalmazni. A Balkovics család, akik ma már hárman vannak, átélték ezt a fájdalmas, de szép pillanatot. Ők tudják, milyen nehéz végleg elengedni egy gyönyörű kamasz lány kezét, és milyen emlékek kísérik őket ezen az úton.

"Sáriért és a beteg gyermekekért kezdett el rajzolni."

"Az emberek jósága mindig is táplálta a lelkemet, és erőt adott a mindennapokhoz."

A sződligeti családi ház kívülről barátságos, belül pedig a jó ízlés és harmónia tükröződik. Balkovics Sári szobája azonban megváltozott az utóbbi két hónapban. Az ágy üresen áll, a segédeszközök és a személyes tárgyak gondosan fertőtlenítve, készen a szállításra. Mindezek arra várnak, hogy segítsenek a rászoruló, beteg gyermekeken.

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Részt veszek a szavazás folyamatában."

Balkovics Sárira 2016. július 4-én Gödön, a zebrán történt tragikus baleset, amikor egy autó elgázolta. A súlyos fejsérülésekkel küzdő lányt helikopterrel szállították a Honvéd kórházba, ahol orvosok hosszú órákon át harcoltak az életéért. Miközben szülei dolgoztak, tizenkét éves öccse izgatottan várta haza a testvérét, remélve, hogy minden rendben lesz.

- A szeretet életben tart, összekovácsol, tanít, közelebb hoz a másikhoz, vagy épp eltaszít. Ám ha egy lány hét éven át éber kómában fekszik, örökre elnémult ajakkal, és mindezt tettek, szavak nélkül is eléri, az csodaszámba megy - fogad talpig feketében az édesanya, Márta, aki az elmúlt években minden könnyét elsírta.

Sárika puszta léte egy különleges erőt hordozott, amely képes volt megmozdítani az embereket. Az édesapa, Sándor szavai szerint, ezreknek nyitotta fel a szemét, hogy mi is igazán fontos az életben. - A jótékonysági futás után, amikor Mártival együtt elláttuk Sárikát, leültem az ágya mellé. Figyeltem a mozdulatlanságát, a nyitott szemét, és a könnyeim, mint egy árvíz, hullani kezdtek. Abban a pillanatban tudtam, hogy az a nap nem csupán Sárikáért zajlott, hanem érte, és mindannyiunkért - emlékszik vissza az első, igazán nagy összefogás erejére.

Márti és Sanyi nem ismerte a saját erejét, keménységét és kitartását. A baleset egy pillanat alatt változtatta meg az életüket. Sári egy évet töltött kórházakban az anyjával, az apa dolgozott és ellátta a kisebbik gyereküket, Áront. A kisfiú rendszerint a nővére betegágyának végében írta meg a leckéjét. És a napra, amikor édesanyja a Bethesda kórház Ilka utcai részlegéből kiment vele sétálni a Hősök terére, élete legszebbjeként emlékszik.

Sárika súlyos balesetet szenvedett, amely során koponyája, arccsontja és agyalapi része is megsérült. Az első műtét elképesztően hosszú, hat órás volt, és amikor az orvos végre kijött, azt mondta az édesanyjának, hogy ne ijedjen meg, levágták a haját. Majd hozzátette, hogy a jövő sem tűnik biztosnak. A kislány arca szinte felismerhetetlenné vált. Az anyuka sokszor próbálta elképzelni, mi történhetett: leginkább azt a képet látta maga előtt, hogy Sárika a buszhoz sietett, és váratlanul elé lépett egy autó. A gázolóval való foglalkozásra nem maradt erejük vagy időjük. Sárika egy hónapot töltött a Honvéd kórházban, majd átkerült a Bethesda kórházba, ahol állapota javulni kezdett. Hét-nyolc hónappal a baleset után mintha újra felébredt volna. Az édesanyja és a család örömmel figyelték, ahogy újra tudták etetni, és Sárika szemével jelezte, hogy hallja őket. Kérték, hogy ha hall minket, pislogjon, és ő pislogott is. Sajnos azonban a javulás nem tartott sokáig; Sárika állapota hirtelen romlani kezdett, és újabb operációra volt szüksége. Ősszel egy súlyos fertőzés következtében agyhártya- és agyvelőgyulladása alakult ki, ami véglegesen megváltoztatta az életét. Az édesanya összegzése szerint ez az első év tele volt reménnyel és fájdalommal, ahogy próbálták megérteni, mi történt a kislányukkal.

Elviselhetetlen volt a fájdalom és a kétségbeesés. Aggódtam a feleségemért, aki Sárikát ápolta, és nem tudtam megnyugtatni magam Áron miatt sem. A hazaúton minden lehetséges témát felhoztam, hogy eltereljem a figyelmét; beszéltünk gitárokról, autókról, iskolai élményekről. Elvittem őt egy koncertre, de az anyját senki sem tudta pótolni. Ő is megérezte, hogy Sári hiányzik.

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Részt veszek a szavazás folyamatában."

Balkovicsék egy idő elteltével úgy döntöttek, hogy találkoznak azzal a férfival, aki balesetet okozott a lányuknak. Abban bíztak, hogy ez a találkozó hozzájárulhat a gyász és a trauma feldolgozásához. Nem hárítanak felelősséget senkire, hiszen úgy vélik, hogy a sorsnak volt egy üzenete, amiért így alakultak a dolgok. A gázoló elismerte a felelősségét, vállalta a következményeket, és felfüggesztett büntetést kapott. Az elkövetkező hét év során, egészen Sárika haláláig, sokat segített a Balkovics családnak, próbálva enyhíteni a fájdalmukat.

A tragédia után a család a fájdalmával volt elfoglalva, nem tudták, hogy aki látta a balesetet, egy civil szervezettel Facebook-csoportot indított Sári gyógyulásáért. Pillanatok alatt ezrek csatlakoztak, ismerősök, idegenek lettek eggyé a segíteni akarásban. Ima, pénzgyűjtés templomban, postán, élelmiszerboltban, a virágosnál. Jótékonysági futás Sződligeten, jótékonysági koncert a Piarista Gimnáziumban. Segített a BVSC, ahova a kislány pingpongozni járt.

- Számos kedves és segítőkész emberrel találkoztunk ezen a településen, legyen szó Göd, Vác vagy Kosd utcáiról, és talán még sok más helyről is. Úgy érezzük, hogy mindez a lányunk rendezésének köszönhető - meséli az apa.

- Hazahoztuk Sárikát, Sanyi összeomlott, betegállomány, aztán otthagyta a munkahelyét. Mindkettőnkre szükség volt az ápoláshoz. Gyorsan föléltük a tartalékainkat, így eleinte a szüleink segítettek anyagilag, aztán a közösség. Míg élek, hálás leszek! Életben tartott, erőt adott az emberek jósága. A család mellett nekik köszönhetjük, hogy Sárikának mindent megadhattunk az ápolásban. Hittem benne, valahogy elevickélünk a biztosítási ügy lezárásáig - emlékezik vissza Márti. (A kártérítési pernek - helyben tartott bírósági tárgyalást követően -három évvel a baleset után lett vége - a szerk.)

A család egy hatalmas kő gördült le a szívéről, amikor a biztosító végre kifizette a várt összeget, és megszabta a havi ápolási díjat.

Az évek során a betegágy mellett számos tehetség kezdett kibontakozni. Sanyi mindig bátorította a feleségét, hogy amikor Sárika álomba szenderül, ne habozzon, és ragadja meg a ceruzát, hogy rajzoljon.

- Hevesen ellenálltam, napokig csak ezt ismételgettem: nem akarom, nem tudom - meséli a feleség. Sanyi viszont elébem rakja az első könyvüket.

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Részt veszek a szavazás folyamatában."

Húsz évvel ezelőtt, unaloműzésképpen, a munkahelyemen kezdtem el írni az üres órákban, azonban az írásaim idővel feledésbe merültek. Aztán eszembe jutott, hogy talán éppen ez lehet a számomra szükséges terápia, ha folytatom a tollforgatást. Márti is azon a bizonyos összeomlás határán egyensúlyozott, így kitaláltam, hogy illusztrációkkal támogassa a munkámat. És ő, Sári miatt, elkezdett rajzolni. Sáriért, valamint a beteg gyerekekért. Így született meg az első könyvünk, az „Ásó, kapa, varánusz”. Azóta már egy verseskönyv is készült Sári gyerekkoráról, „Csillagnyuszi” címmel, amelynek a bevételeit a Bethesda Kórház támogatására fordítottuk. Most, karácsonyra, Márti gyönyörű rajzaival és Tornay Gábor verseivel elkészült a „Guba bárány kalandjai”. Reméljük, hogy Sárika a mennyországból figyelemmel kísér mindent.

Január hűvös szellője fújdogált, amikor a hospice-doktornő egy fontos megbeszélésre invitálta a családot. A célja az volt, hogy felkészítse őket a három próbanapra, amelyek során Sárikát hazavinnék. Az izgalom és a szorongás keveréke érződött a levegőben, hiszen mindenki tudta, hogy ez a lépés hatalmas változást hoz az életükbe.

- Anyuka, Sári nem marad velünk sokáig. Lehet, hogy csak arra vár, hogy hazavigyék... engedjék el. Ezt mondta. Azt tanácsolta, hogy készítsem elő a ruháit, amiket majd felhúzok rá... Hallottam a szavait, de nehezen tudtam felfogni. Visszatértünk haza, és akkor tudatosult bennem, hogy itt nincs orvosi segítség. Olyan érzésem volt, mintha az ő halála az én felelősségem lenne. Aztán megérkezett a Covid. A vírus miatt sokan életüket vesztették, mi pedig azon rettegtünk, mi lesz, ha Sári túlél minket. Valamelyikünk éjjel-nappal Sárika mellett volt, folyamatosan szívtuk le a tüdejéről a vizet, időben adtuk neki a gyomorszondán keresztül a tápszert és a gyógyszereket, mosdattuk, forgattuk. Sanyi elvégzett egy masszőr tanfolyamot, és ő masszírozta, tornáztatta őt.

A betegszoba igazi szenthellyé alakult. Márti rendszeresen varázsolta át, minden alkalommal új díszítésekkel lepte meg azt. Az egyik falon Audrey Hepburn képe tündökölt, míg egy másik Sári kedvenc városának, Párizsnak a hangulatát idézte fel.

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Részt veszek a szavazás folyamatában."

- Amikor az égszínkék festék került a falra, és felhőket álmodtam a plafonra, valaki azt mondta, olyan, mintha a mennyország kapuját nyitnám meg - meséli Márti, miközben egy kedves mosoly fut át az arcán. - Aztán minden fehérbe burkolózott. Angyalok és gyertyák lepték el a teret. A lelki segítőm, Kati tanácsára tettem mindezt, aki éveken át leukémiás gyerekek mellett állt. Ő azt mondta, hogy engedjem meg, hogy a fény a fénybe vezessen.

Balkovicsék szívből köszönetet mondanak a sorsnak, amiért tavaly karácsonykor négyesben ünnepelhettek, mintha csak megsejtették volna, hogy ez az utolsó alkalom.

Október elején mindig különleges rituálévá vált, hogy Sárinak felolvassam a „Ronja, a rabló lánya” című könyvet. Emlékszem, hogy régebben ő olvasta nekem, még a diótörés ünnepén. A történetben az elmúlás és az elengedés motívumai is ott rejlenek. Amikor idén becsuktam a könyvet, megkértem Sárikát, hogy keresse meg a kis kaput, és lépjen át rajta. Ekkor kezdett el egyre gyorsabban romlani az állapota. Készültem a legrosszabbra. Tudtam, hogy eljön az idő, de a félelem mindvégig ott bujkált bennem - sóhajtottam, miközben imára kulcsoltam a kezeimet. Starostka Stanislaw, a lengyel Szaniszló atyája, szintén a szívén viselte a sorsunkat. Minden pénteken meglátogatott minket, erőt adott, és imádkozott értünk. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy minden teremtménynek joga van megszületni, és joga van meghalni is. Eszembe jutott a gégemetszés és a kanül helye, amit el kellett takarni – ötsoros gyöngyöt fűztem, hogy eltereljem a figyelmem. Aztán elérkezett az a nap, amikor otthonról indultam. Sanyi volt mellette, ő tartotta a kezében először, amikor megszületett. És akkor Sárika végleg elaludt. Apja karjaiban fogadta a fényt, és onnan indult el a fénybe. Megszépült, ahogy mesél az októberi napról, majd visszatér a jelenbe, mert erős. Az emberek tapintatosan közelítenek hozzánk. Átölelnek, és a szemükben látom az együttérzést. Az egyházközség megkérdezte, kiírhatják-e, hogy Sárika hazatért. Igen, kiírhatták. Mi pedig tudjuk, hogy átért a zebra másik oldalára...