Egy régóta elhanyagolt térségben indult meg az őrült fegyverkezési verseny - Oroszország drámai előnyre tett szert a világ többi részével szemben, miközben a Nyugat tehetetlenül szemléli a helyzet alakulását.

A hidegháború idején jelentek meg az első tengeralattjárók, amelyek már a mélytengeri és tengerfenék-hadviselésre (SSW - Subsea and Seabed Warfare) is alkalmasak voltak. Az Egyesült Államok ebben a fejlesztésben élen járt, és a leghíresebb hadművelet, az Ivy Bells, szorosan kapcsolódik hozzájuk. A hidegháború lezárultával azonban az Egyesült Államok érdeklődése e terület iránt csökkent, míg Oroszország tanult a Szovjetunió korábbi hibáiból. Az orosz-ukrán konfliktus és az ezt követő orosz műveletek újra felfedték, hogy milyen sebezhetőséget hordoz magában a tenger alatt futó, folyamatosan bővülő kritikus infrastruktúra.

A tengeralattjáró, mint a víz alatt mozgó jármű fogalma, már a földrajzi felfedezések korában elkezdett körvonalazódni. Cornelis Jacobszoon Drebbel 1620-ban bemutatta saját, kézzel készített tengeralattjáróját I. Jakab angol királynak, ezzel megnyitva az utat a víz alatti közlekedés előtt. Az első harci alkalmazásra azonban még jóval 150 évet kellett várni: a Turtle 1776-ban lépett színre az amerikai függetlenségi háború idején, de sajnos ezen a debütáláson nem aratott sikert.

A búvárnaszádok tömeges alkalmazása az első világháborúban terjedt el, igazi ismertségét azonban a második világháború, és az hozta el, hogy a náci Németország az Unterseeboot-flottája segítségével majdnem képes volt térdre kényszeríteni Nagy-Britanniát.

Mindenféle hírnév ellenére ezek a tengeralattjárók még mindig nem voltak alkalmasak a klasszikus értelemben vett mélytengeri hadviselésre - az VII-osztályú U-bootok maximális merülési mélysége 300 méter, a IX-osztályúaké 200 méter körül mozgott, de ezen kívül a megfelelő felszerelés hiánya is hátráltatta őket.

A tengerfenéki vagy mélytengeri hadviselés nem csupán a tengeralattjárók tengerfenékhez közeli mozgását jelenti. A mélységi merülés mellett ezek a járművek gyakran olyan speciális felszerelésekkel is rendelkeznek, mint például búvárfelszerelések, valamint ember által irányított vagy távirányítással működő mélytengeri merülőeszközök (DRPV), amelyek lehetővé teszik számukra a mélytengeri műveletek végrehajtását.

Ezekkel a felszerelésekkel a speciális feladatú tengeralattjárók olyan titkos műveleteket hajthatnak végre, amelyre a felszíni hajók képtelenek, ilyenek pl.:

Ezt a forradalmi újítást az Egyesült Államok hozta el a hidegháború alatt, az Ivy Bells hadműveleten keresztül.

Az Ivy Bells az Egyesült Államok haditengerészetének, a Központi Hírszerző Ügynökségnek, vagyis a CIA-nak és a Nemzetbiztonsági Ügynökségnek (NSA) közös akciója volt.

Az 1970-es évek hajnalán az Egyesült Államok kormánya felfedezte, hogy egy tenger alatti kommunikációs kábel húzódik az Ohotszki-tenger mélyén. Ez a kábel a Kamcsatkai-félszigeten elhelyezkedő Petropavlovszki haditengerészeti bázist kapcsolta össze a szovjet csendes-óceáni flotta vlagyivosztoki parancsnokságával. Az információ megszerzése új dimenziót nyitott a hidegháborús feszültségek és a tengeri hírszerzés világában.

A probléma csak az volt, hogy az Ohotszki-tengert a Szovjetunió saját felségvizeként tartotta számon, és minden külföldi hajót kitiltott a területről. Ennek ellenére az Egyesül Államok 1971 októberében a helyszínre küldte a célnak megfelelően átalakított USS Halibut búvárnaszádot.

A Halibut búvárai végül 120 méteres mélységben bukkantak rá a kábelt rejtő titokra, amelyhez egy 6 méter hosszú, különleges készüléket csatlakoztattak. Ez a hatalmas lehallgatókészülék olyan ügyesen rögzítette a vezetéken keresztül zajló kommunikációt, hogy közben egyáltalán nem sértette meg annak külső burkolatát.

A búvárok ezt követően havonta egy alkalommal frissítették a felvevőszalagot, majd az összegyűjtött adatokat átadták az amerikai hírszerzésnek.

A hadművelet következtében kibővítették a tenger mélyén húzódó szovjet kábelvezetékek lehallgatási lehetőségeit, és számos amerikai búvárnaszádot módosítottak ennek érdekében. E projektek közé tartozott az USS Parche, az USS Richard B. Russell és az USS Seawolf átalakítása is, hogy hatékonyabban végezhessék a feladatukat.

A lehallgatókészülék története végül egy klasszikus kémsztorival zárult: Ronald Pelton, az NSA alkalmazottja 1980-ban eladta az információt a szovjet KGB-nek, amely 1981-ben felszedte a lehallgatókészüléket (ez ma is ki van állítva Oroszországban). Később Pelton lebukott, miután 1985-ben Vitalij Jurcsenko KGB-ezredes disszidált az Egyesült Államokba, és feladta Peltont.

Az első, kifejezetten a tengerfenéki hadviseléshez módosított tengeralattjáró nem más volt, mint az említett USS Halibut. A nukleáris meghajtású, rakétákkal felszerelt búvárnaszád átalakítása 1965-ben vette kezdetét, célja pedig az volt, hogy a fejlesztés végére olyan "lefelé néző kamerákkal" rendelkezzen, amelyek képesek mélyen behatolni az óceán fenekére, hogy felfedezze a szovjet kincseket.

Az előzőleg említett átalakított búvárnaszádok közül az USS Halibutot 1976-ban, a USS Seawolf-ot 1987-ben, a USS Richard B. Russell-t pedig 1994-ben vonták ki a szolgálatból, amely képes volt 400 méteres merülési mélységre is. Ezen kívül az USS Parche-t 2004-ben állították le, szintén e mélységi képességgel. Mindegyik hajó fontos szerepet játszott az Egyesült Államok haditengerészetének történetében.

A közel 10 évig egyedül maradt USS Parche-t 2005-ben váltotta

A USS Jimmy Carter az Egyesült Államok flottájának legújabb, hadrendben lévő, mélytengeri hadviselésre optimalizált búvárnaszádja.

Az USS Jimmy Carter a 2000-es években épült, meghosszabbított testű Seawolf-osztályú tengeralattjáró. Ez a hadihajó az amerikai haditengerészet első számú tengerfenék-hadviselésre specializált tengeralattjárója az elmúlt másfél évtizedben.

Az USS Jimmy Carter kezdetben a hagyományos Seawolf-osztályú búvárnaszádok egyikeként indult el 1998-ban, azonban 1999 végén a Pentagon új irányt adott a sorsának. Ekkor érkezett a megrendelés, amely azt célozta meg, hogy a hajót az USS Parche leváltására alakítsák át, így egyedülálló szerepet kapott a haditengerészet flottájában.

Az átalakítás folyamán a hajótest hossza 30 méterrel bővült, így új helyet kapott a mélytengeri búvárok számára kifejlesztett speciális felszerelés, valamint a különböző távirányítású járművek. A frissített hajó mind elöl, mind hátul korszerű manőverező berendezésekkel lett ellátva, amelyek lehetővé teszik számára, hogy akár erős áramlatok közepette is stabil pozíciót tartson. A hajó maximális merülési mélysége elérheti a 600 métert.

Az USS Jimmy Carter küldetéseiről, ha léteztek is, jelenleg nincsenek nyilvánosan elérhető információk.

A Pentagon a közelmúltban váratlan döntést hozott az orosz-ukrán konfliktus kirobbanása után: újjáélesztette a tengerfenéki hadviselésre vonatkozó projekteket, amelyek már-már a feledés homályába merültek. A 2024-es költségvetés keretein belül szerepel egy Virginia-osztályú Mod VA SSW (Modified Virginia, Subsea and Seabed Warfare) tengeralattjáró fejlesztése is. Ennek a projektnek a várható költsége 5,1 milliárd dollárra rúg, ami szinte egymilliárd dollárral magasabb, mint az alap Virginia-osztályú tengeralattjárók árai.

A Pentagon legújabb tervei nem világítanak rá egyértelműen arra, hogy az új, különleges Virginia-osztályú tengeralattjáró a USS Jimmy Carter-t fogja-e kiegészíteni vagy esetleg leváltani.

Elképzelhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok a hidegháború óta először újra több SSW-tengeralattjárót állít hadrendbe.

A mélytengeri hadviselés témája újra a figyelem középpontjába került, különösen az Északi-Áramlat gázvezeték szabotázsakciója révén, amely széles körű médiavisszhangot váltott ki. A két gázvezeték, amelyen keresztül orosz földgáz érkezett volna Németországba, 2022. szeptember 26-án súlyos károkat szenvedett el, amikor a Balti-tenger mélyén, a dán Bornholm-sziget közelében több robbanás történt. Az események nyomán négy helyszínen is szivárgást tapasztaltak a vezetékek mentén, ám a támadók kiléte a mai napig rejtély maradt.

Bár ez volt a legnagyobb visszhangot keltő esemény az orosz-ukrán háború időszaka alatt, és annak kirobbanását megelőzően is akadtak figyelemre méltóan furcsa esetek:

A nyugati világ jelenleg nem rendelkezik hatékony stratégiával a tenger alatt elhelyezkedő kritikus infrastruktúra védelmére, pedig ez a kérdés egyre sürgetőbbé válik. Az ilyen rendszerek védelme elengedhetetlen a nemzetbiztonság és a gazdasági stabilitás szempontjából, hiszen a tengeralatti kábelek és létesítmények kulcsszerepet játszanak a globális kommunikációban és energiabeszerzésben.

2023-ban világszerte körülbelül 1,4 millió kilométernyi távközlési vezeték került telepítésre, ami lenyűgöző mértékű fejlődést tükröz a kommunikációs infrastruktúrában.

Oroszország e téren levonta a Szovjetunió tanulságait, és míg az Egyesült Államok a hidegháború végét követően háttérbe szorította a fejlesztéseket, Moszkva az 1990-es évektől kezdődően éppen ellenkező irányt választott. A felzárkózás érdekében hatalmas erőforrásokat mozgósított, hogy visszaszerezze a globális versenyképességét.

Oroszország a 1990-es évek végétől kezdett el komolyabban foglalkozni a mélytengeri fegyverkezéssel, de a valódi áttörést csak a 2000-es évek második felében érte el. Ekkor történt a híres Kurszk búvárnaszád tragikus esete is, amely 2000-ben zajlott, és amely során a mentőtengeralattjárók képtelenek voltak kimenteni az elsüllyedt hajó legénységét. Ez az incidens rávilágított a mélytengeri hadviselés kihívásaira és a technológiai fejlesztések sürgető szükségességére.

A felszíni fejlesztések terén a Jantar kiemelkedő szereplő, és talán a legszembetűnőbb orosz kémhajó. Hivatalosan oceanográfiai kutatóhajónak minősül, de sokat elárul róla, hogy az orosz védelmi minisztérium égisze alatt tevékenykedik, különösen a 2005-ben alapított titkos GUGI (Mélytengeri Kutatási Főigazgatóság) keretein belül. Ez a háttér árnyalja a hajóval kapcsolatos hivatalos megnevezést, és felveti a kérdést, hogy milyen titkos küldetések állhatnak a tevékenysége mögött.

A Szovjetunió első, működő próbálkozásai a Kashalot-osztályú tengeralattjárók voltak, amelyből az ASz-13-as 1986-ban, az ASz-15-ös pedig 1991-ben állt szolgálatba. Ezek a tengerfenék-hadviselésre készített (esetükben is él az "oceanográfiai kutatásokra" orosz terminus) legfőbb különlegessége a hegesztett titán-burkolat, amely lehetővé tette az 1000 méteres merülési mélységet is.

A búvárnaszád ebben az időszakban már képes volt kisebb tengeralattjárók szállítására is, amelyek a Neima- és Paltus-osztály néven váltak ismertté.

Ezen felül létezik egy átalakított Delta IV-es tengeralattjáró, a BSz-64 Podmoszkovje, valamint a kísérő törpe-tengeralattjáró, a Losarik. A Podmoszkovje kezdetben az osztályra jellemző R-29-es ballisztikus rakétákat szállította, de 2016-ban jelentős átalakításon esett át: a rakétaindító rendszerek eltávolítása után most már képes nukleáris meghajtású mini-tengeralattjárók hordozására. Hasonló módosításokat hajtottak végre a Delta III osztályú B-136 Orenburgon (korábbi nevén K-129) is.

A Podmoszkovje által hordozott "Losarik"-nak már kicsivel "kalandosabb" a története. Az egyébként szupertitkosnak minősülő Losarik projektről kevés információ érhető el. A mini-búvárnaszád állítólag hét darab titángömbből áll, ezt veszi körül a külső, ennél jóval áramvonalasabb második titánburkolat.

A jármű története során már számos balesetet jegyeztek fel: 2012-ben a külső "manipulátorkarjai" szenvedtek sérüléseket egy jégsapka alatt végrehajtott küldetés során. Az eset komolysága nem csökkent 2019-re, amikor is még súlyosabb károk keletkeztek, miután az egyik gömbjében lévő tartalék-akkumulátorok között tűz keletkezett. A kapitány, a legénység egy részével együtt, azonnal lezárta a veszélyes szekciót, de sajnos ők maguk sem tudták túlélni ezt a tragikus balesetet.

A Losarik 2024-ben tért vissza ismét a szolgálatba.

A lista azonban még mindig nem teljes, hiszen egyes szakértők a 2019-ben vízre bocsátott Belgorodot is a kémtengeralattjárók közé sorolják. Ennek hátterében az áll, hogy bár a Belgorodot leginkább a nukleáris robbanófejjel felszerelt, interkontinentális autonóm torpedóval, a Poszeidónnal kapcsolják össze, valójában ez a búvárnaszád is rendelkezik a Losarik hordozására alkalmas helyiséggel.

Bár az amerikai híroldalak gyakran próbálják elbagatellizálni az Egyesült Államok lemaradását azzal az érveléssel, hogy az USS Jimmy Carter jóval modernebb technológiával bír, mint az orosz mélytengeri hadihajók széles választéka, ez az állítás komoly kétségeket vet fel.

Bár a búvárnaszádok részletes műszaki adatai még nem állnak rendelkezésre, a lényeges mutatók inkább az orosz fölényt tükrözik.

Az orosz mélytengeri képesség legalább két-három hajóval rendelkezik, ha ide számítjuk a lassan kiöregedő Kashalot-okat is, akkor legalább öt speciális búvárnaszád áll a GUGI rendelkezésére. Ebből négy, köszönhetően titánburkolatának akár 1000 méteres mélységbe is képes lemerülni, míg az általuk hordozott mini-tengeralattjárók maximális merülése az 1200 métert is elérheti. Ezzel szemben az USS Jimmy Carter és a leendő Virginia-osztályú hajó maximális merülési képessége is legfeljebb 600 méter körül mozog.

Az amerikai haditengerészet tenger alatti harci járműveinek, a törpe-búvárnaszádoknak a pontos paraméterei homályosak – ha léteznek is hivatalos adatok, azok nem állnak nyilvánosan rendelkezésre. Ezzel szemben Oroszország rendelkezik legalább öt ilyen típusú járművel, amelyek a titkos haditengerészeti műveletek során fontos szerepet játszhatnak.

A legnagyobb fenyegetést azonban mégiscsak a Belgorod és a Losarik képviseli: elméletileg mindkét tengeralattjáró alkalmas arra, hogy hordozza a Poszeidón nevű, tenger alatti drónt, amely már…