Fénylő hölgyek varázslatos koncertje

Ha a cím ennyire beszédes, igyekszem túlszárnyalni a várakozásokat. A karmester, Mihaela Cesa-Goje, akitől mindig a legtöbbet várhatunk, már nem ismeretlen számunkra. A zongoránál pedig Anna Fedorova, Ukrajnából, aki nemcsak hogy megállja a helyét, de képes még ennél is többre. A műsor igazi csemege: Beethoven Esz-dúr Imperial zongoraversenye, op. 73, valamint Brahms 4. e-moll szimfóniája, op. 98. Ezzel kezdetét veszi a hónapig tartó 35. C. Silvestri Fesztivál, ahol a zene varázsa mindenkit magával ragad.

Valamiért már egy órával a kezdés előtt megérkeztem. A nagyteremből csodás zongoraszó áradt kifelé. Belespeekeltem, és láttam, hogy Fedorova éppen bemelegít. Óvatosan beóvakodtam a hátsó sorba, és ott ragadtam egészen a kezdésig. A zongoraverseny minden egyes témáját magáévá tette, úgy játszotta, ahogyan a darab megérdemli, vagy ahogy ő értelmezi azt. Igazi élmény volt. Kíváncsi voltam, vajon hogyan láthatnám egyszerre a karmestert és a szólistát, de ez a gondolat nem valósult meg. Aztán kezdődött: tapsvihar, a zenekar felkészült, a két hölgy belépett, mindenki a helyére vonult. Azt hiszem, Beethoven szívből örült volna: a zene csodálatos, a hölgyek szépek, a mosolyok ragyogóak. A zongorista szeretete a darab iránt minden mozdulatában, arckifejezésében és minden egyes leütött hangjában átragyogott. Már hallottam más zongoristákat is, de itt igazi erőt éreztem. Talán Beethoven maga is játszik, de hát ő, amikor ezt a művet írta, már süket volt. Fedorova nem csupán egy virtuóz darabot tolmácsolt, hanem a mű történetének legmélyebb rétegeit kutatta, különösen a benne rejlő fájdalmat. A legapróbb részletekben is felfedezte a nagy egészre utaló nyomokat, a kicsiben a monumentális pillanatokat. A zongoraművésznő és a zenekar csodálatos előadást nyújtott. Ráadásként Manuel De Falla Tűztánc című művének zongoraátiratát játszotta fergeteges előadásban. Azt mondják, hogy Brahms remekművének előadásához olyan karmester szükséges, aki nemcsak a szerkezet és a tempó technikai bonyolultságát érti, hanem a mű minden dicsőségét és szenvedélyét is magába szívta. Brahms utolsó, 4. e-moll szimfóniája kezdetben nem aratott osztatlan sikert; túl titokzatosnak találták, a befejezését pedig száraznak minősítették. Ma viszont ezt a szimfóniát tartjuk a legjelentősebbnek. Fenséges előadás volt, kiváló értelmezésben, gyönyörű élmény hallgatni és részese lenni annak az estnek, ahol a zeneművészet teljes fényében ragyogott.