Paolo Sorrentino Parthenopéja egyszerre varázslatos és távolságtartó, lenyűgöző képekkel és mély érzelmekkel teli világot teremt, amelyben a szépség és a melankólia kéz a kézben jár.

A szépség és a fiatalság két elválaszthatatlan fogalom, melyek a 21. századi Fellini szemszögéből szorosan összefonódnak Nápoly varázslatos világával. Legújabb alkotása, a város iránti szenvedélyes szerelmes levél, nem csupán a felszínen ragadja meg a nézőt, hanem mélyebb értelmezési rétegeket is feltár, amelyek gazdagítják a város élményét és történetét.

Parthenopé a Nápoly varázslatos tengeröblében látja meg a napvilágot, éppúgy, mint Vénusz, a szépség istennője. Olyan elbűvölő külseje van, amelyet olyan nehéz megérteni, mint elfogadni. Testvére tragikus öngyilkossága, amelyért mély bűntudatot érez, drámaian megváltoztatja életét: a gondtalan ifjúságának vége szakad. Ezt követően a gyors felfogású fiatal nő minden figyelmét az antropológiára irányítja, legyen szó tudományos kutatásokról vagy a mindennapi élet rejtelmeiről.

Az idei Cannes-i Filmfesztiválra érkező film egy izgalmas időutazásra invitál, amely az 50-es évektől napjainkig terjed, és Parthenopé felnőtté válásának történetét meséli el. A cselekmények nem csupán a főszereplő útját követik, hanem egyben Nápoly szellemiségét és kultúráját is tükrözik, gazdagítva ezzel a narratívát.

Paolo Sorrentino filmrendező munkássága során egy különleges, szinte önálló műfajt teremtett: a dekadens túlzások világát, amely a hatalom és a gazdagság abszurd oldalait fedi fel, miközben az élet szépsége iránti mély vágyat is tükrözi. E vágy kifejezése gyakran archaikus módon a nőkre, különösen a női testre irányul. Bár filmjei között változatos részletek figyelhetők meg, összességében mindegyik alkotás egy irigylésre méltó stílusgyakorlat, amely gazdagon merít a rendező szülőföldjének festői tájaiból, és egyfajta tiszteletet közvetít a helyi kultúra irányába. Közös vonásként jelenik meg Sorrentino munkáiban a "male gaze", vagyis a kendőzetlen férfias nézőpont, különösen a szerelem és a vágy terén, amely szinte minden filmjében hangsúlyosan jelen van.

A Sorrentino-filmekben a nők gyakran csupán elhasználható játékszerekként jelennek meg (mint Silvio és társai), vagy a kéjes megszállottság elérhetetlen tárgyaként (mint az Isten keze), esetleg szoborszerű istennőkként, akik a régmúlt életerőt idézik (Ifjúság), vagy pedig kibogozhatatlan rejtélyekként (A nagy szépség). Talán ezért is döntött úgy, hogy most először készít egy női főszereplős filmet, amely a Parthenopé névhez kötődik, és egy olyan nőről szól, aki annyira vonzó a férfiak számára, hogy a görög szirénával ellentétben még énekelnie sem kell ahhoz, hogy felkeltse érdeklődésüket. Ezzel a perspektívaváltással azonban Sorrentino akaratlanul is felfedi saját képzelete határait, hiszen legújabb filmje csupán egy kérdést vet fel: mi történne, ha egy nő egyszerre lenne szép és intelligens?

A film középpontjában az újonc tehetség, Celeste Dalla Porta áll, akivel az Olasz Filmfesztivál során beszélgettünk a forgatás izgalmairól és kihívásairól. A történet Parthenopé születésével kezdődik, aki Nápoly varázslatos partjainál látja meg a napvilágot. Tíznyolc év elteltével, egy szál bikiniben emelkedik ki a tengerből, elbűvölve mindenkit, aki csak ránéz. Parthenopé ifjú felnőttkorának napjait könnyedén, szinte gondtalanul tölti, miközben cigarettázik és John Cheever írásait bújja. A fiatal nő szándékosan figyelmen kívül hagyja a szobalány felnőtt fiát (Dario Aita), aki régóta vágyakozik iránta, és aki mellett ott van melankolikus bátyja (Daniele Rienzo), aki szintén különös érzéseket táplál kishúga iránt. A történet feszültsége és a karakterek közötti bonyolult kapcsolatok izgalmas felfedezésére invitál minket.

A világ szüntelenül arra ösztönzi Parthenopét, hogy válasszon egy gazdag szeretőt, vagy építse karrierjét a színészet világában, kihasználva vonzó külsejét. Ám a fiatal nő szívében más vágyak élnek: az akadémiai élet iránti szenvedély hajtja. Az egyetem falai között, Marotta professzor (Silvio Orlando) bagolyszerű, de szigorú irányítása alatt merül el az antropológia rejtelmeiben – noha kezdetben nem is tudja pontosan, mit is takar ez a tudományág. A családját sújtó tragédia, a bűntudat és a felfedezés iránti éhség folyamatosan eltérítik az áhított úttól. Mi pedig végigkísérjük őt a hét évtizedes tanulás, önfelfedezés és belső küzdelmek során, miközben Parthenopé végül megtalálja a saját hangját és célját az élet tengerében.

Sorrentino filmjeiben egy olyan különös aléltság bontakozik ki, ami szinte megfagyasztja az időt. Az olasz rendező egyik legkedveltebb eszköze, hogy megállítja a cselekmény folyamatosságát, lehetővé téve, hogy a nézők együtt nézzék a képernyőn megjelenő, gyakran mellékszereplőkké váló karakterek bámulatát, akik a végtelen horizontot fürkészik. Ekkor a közönség is belemerülhet a környezet és a puszta létezés titokzatos szépségébe, mindezt a zene folyamatosan hömpölygő áramlásával kísérve. Sorrentino most is képes megidézni azokat a Jodorowskyt idéző, festményszerű, precízen koreografált pillanatokat, amelyek azonnal felismerhetők, ám néha mégis úgy érezhetjük, mintha egy színes Fellini-álomvilágban járnánk. Gondoljunk csak a Silvio és a többiek végére, amikor daruval emelnek ki egy Jézus-szobrot a templomból, vagy Jude Law lassú sétájára a vatikáni műalkotások előtt Az ifjú pápa nyitányában – és persze a tengerparton, egy szál fecskében, ugyanarra a dallamra, Az új pápában. E pillanatok mindegyike hozzájárul ahhoz az egyedi atmoszférához, amely Sorrentino filmjeit olyan különlegessé teszi.

A pápás sorozat kapcsán érdemes megemlíteni Sorrentino mesterművét, amely mélyen elgondolkodtató kérdéseket vet fel. Különösen érdekes, hogy vajon létezik-e Isten, ha csupán a hitben ölt testet, és hogy milyen szerepet játszik a közvetítő a hívők és a transzcendens között. Felmerül a kérdés is: szükséges-e az egyház modernizálása, vagy éppen ellenkezőleg, a hagyományos értékekre támaszkodva kellene megerősíteni?

A "Parthenopé" egy izgalmas, színes közjáték, amely a dolce vita szellemében bontakozik ki. Olyan titkos helyszínekre kalauzol, amelyek csak a kiváltságosok számára elérhetők. Fiatal felnőttként Capri varázslatos szigetén nem csupán egy helikopterrel érkező bálványra talál, hanem szemtanúja lesz annak is, ahogy találkozik kedvenc írójával, John Cheeverrel (Gary Oldman). Rövid utazása során pedig egy megkeseredett színésznővel is összefut (Luisa Ranieri), aki nem kíméli Nápoly hírnevét. A film folyamatosan ugrál az időben, miközben a főszereplő sorra megszabadul az életében eddig csak mellékszerepet játszó férfiaktól. E folyamat során egyre közelebb kerül saját identitásának felfedezéséhez, végül pedig elhatározza, hogy antropológiaprofesszorrá válik.

Minden erénye dacára a film közepén tengeröböl nagyságú űr tátong. Sokszor elmondják, hogy Parthenopé mennyivel több, mint egy csinos arc, a karakter szűkszavú kérdőjel marad, a tapasztalatlan Celeste Dalla Porta pedig erőfeszítései ellenére képtelen felszínre hozni azokat a rejtett mélységeket, vagy előrevetíteni a karakter érettségét, amelyek súlyt adnának az egész "szép, de okos és érdekes is" alapvetésnek - ezért más szereplők kénytelenek a film során többször is erőltetetten aláhúzni azt. A karakterből pont a kíváncsiság és a belső fény hiányzik, noha több ponton megsorozza a nézőt intellektuálisnak vélt szerencsesüti-bölcsességekkel. Nincsenek női kortársai vagy bizalmasai: idős nőkkel tölti az idejét, akiktől fáradt életbölcsességet kap, valamint jóképű férfiakkal, akik azonnal a lábai elé vetik magukat.

Sorrentino teljes megközelítése női főhőséhez, hogy élő metaforaként bánik vele, miközben belőle és filmjéből egyaránt hiányzik az élet - no és a rendezőtől megszokott humor. A Parthenopé azt a végkövetkeztetést hinti el, hogy főhősének szépsége valójában átok. Végtelen szomorúság forrása, melynek terhétől csak akkor szabadul meg, amikor eléri a nyugdíjas kort (az idős Parthenopét alakító Stefania Sandrelli mondjuk még mindig lenyűgöző a hetvenes évei végén). Bántóan leegyszerűsítő megfejtés. A filmnek hiába van tehát női főhőse és hiába vette fel szépen koreografált képkockáit női operatőr, a moziban ülve pontosan úgy éreztem magam, mintha egy férfi fejében lennék, és az ő fantáziáinak lennék a szemtanúja.

Hát persze, az élet óriási, és benne mindig akad eltévednivaló. Ezt a gondolatot Louis-Ferdinand Céline fogalmazta meg, és éppen e sorok nyitják meg a Parthenopé kapuit. A nápolyi rendező-forgatókönyvíró, aki a francia költő szavait idézi, nem csupán az élet mélységeiről beszél, hanem a mozi lényegéről is, vagy inkább arról, hogy mi rejlik egy szerző filmográfiájában. Paolo Sorrentino mesterien képes kiaknázni a melankóliát még a legegyszerűbb pillanatokból is, ám most először a lenyűgöző képek mögött nem találjuk meg a Nápolyi-öbölbe kiáltott kérdéseinkre a válaszokat.