Nyolcvan esztendeje, hogy a Vörös Hadsereg kiadta azt a hírhedt parancsot, amely a tömegeket a "malenkaja rabotára" elhurcolására szólított fel.
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. december 22-én a Magyarországot megszálló szovjet Vörös Hadsereg kiadta azt a parancsot, amely lehetővé tette, hogy férfiakat és nőket hurcoljanak el "málenkij robotra", azaz kényszermunkára a Szovjetunió területére. E parancs hátterében a moszkvai vezetés által a második világháború idején kidolgozott tervek álltak, amelyek célja az volt, hogy a háború által sújtott országok a munkájukkal is hozzájáruljanak a Szovjetunió újjáépítéséhez. A Vörös Hadsereg, amely 1944 szeptemberében lépett be a trianoni Magyarország területére, december 22-én kiadta 0060 számú parancsát. Ez a parancs a 17-45 év közötti német származású férfiak, valamint a 18-30 év közötti német származású nők mozgósítását rendelte el. Azok, akik megpróbálták elkerülni a mozgósítást, súlyos következményekkel néztek szembe, hiszen a hadbíróság elé állították őket, és családtagjaikra is szigorú büntetések vártak. A parancsot végrehajtó szovjet belügyi katonák, akiknek elvileg csak német származásúakat kellett volna elvinniük, válogatás nélkül hurcoltak el embereket, mivel számukra a legfontosabb az volt, hogy teljesítsék a kényszermunkásokra vonatkozó kvótát. A történtek fájdalmas emléket hagytak hátra a magyar társadalomban, és a kényszermunka mind a mai napig megrázó és tragikus része a háború utáni magyar történelemnek.
**Málenkij Robot Emlékhely, Budapest** (fotó: Kató Alpár / Helló Magyar) A történészek gyakran kénytelenek a csökkenő létszámú túlélők emlékeire támaszkodni, melyeket a szájhagyomány szőtt össze. Az orosz nyelvet nem ismerő katonák számára a „malenkaja rabota” kifejezés, azaz „kis munka” ironikus megnyugtatását hallhatták, amely a „málenkij robot” formájában terjedt el. Az utcán a katonák gyakran igazoltatták a járókelőket, akiket teherautókra ültetve vittek el, sorsukról hozzátartozóiknak fogalmuk sem volt. A budapesti utcákon senki sem érezhette magát biztonságban, különösen a svábok és a kárpátaljai magyarok voltak a legrosszabb helyzetben. 1944 végén a magyarországi németek közül körülbelül 32 ezer embert deportáltak, míg Kárpátalján több mint tízezer férfit hívtak be kényszermunkára a gyűjtőtáborokból. A Szovjetunió munkatáborai vártak rájuk, ahol sok túlélőt háborús bűnösnek tekintettek. A „kis munka” valójában évekig tartó kényszermunkát jelentett, amely magába foglalta a romeltakarítást, építkezést és bányászatot. A foglyok a vasúti csomópontok közelében lévő gyűjtőtáborokba kerültek, ahol a zsúfoltság, a hideg, az éhezés és a járványok már itt is sokakat megöltek. A legtöbben a donyeci iparvidéken, a Krím-félszigeten és az Uralban dolgoztak, de sokakat Grúziába, Azerbajdzsánba és Dél-Szibériába is irányítottak. Az elhurcoltak legalább egyharmada odaveszett, a többség 1949-re térhetett haza, ám sokan nem Magyarország területére, mivel otthonuk a környező országokhoz került. A kommunista kormányok nem nyújtottak segítséget, a kényszermunkát „hadifogolyügyként” kezelték. Különösen tragikus sorsot szántak a politikai elítélteknek, akik 1949-től a Gulag politikai foglyainak koncentrációs táboraiba kerültek. Az itt raboskodó mintegy 85 ezer magyar közül csupán ötezer-hatezer térhetett haza, és sokáig politikai ellenségként tekintettek rájuk. A szovjet hatóságok és a magyar állambiztonság nyilatkozatot íratott alá velük, amely titkosította a letartóztatásuk és szabadlábra helyezésük körülményeit, így a tragédiáról évtizedekig nem lehetett beszélni. A foglyok számának növekedése miatt az Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz érkező kérelmek hatására a Szovjetunió már 1945. március 18-án rendeletet adott ki a „Vörös Hadsereg által elszállított” emberek összeírására. A foglyok szabadon bocsátását azonban csak akkor lehetett kezdeményezni, ha megadták a pontos címüket a Szovjetunióban, ami gyakorlatilag lehetetlen volt. A szovjet Belügyi Népbiztosság Hadifogoly- és Internáltügyek Igazgatósága 1949. december 20-án 534 539 magyar foglyot tartott nyilván, akiknek egyharmada civil volt. A nyilvántartásba vétel során azonban nem számolták a gyűjtőtáborokban elhunytakat, így a foglyok száma valójában 600-700 ezer között mozoghatott, sőt egyes becslések akár 900 ezerre is rúghatják, míg a kivégzettek és elpusztultak száma körülbelül 200 ezerre tehető. A túlélők általában betegségekkel küszködve tértek haza, sokan munkaképtelenné váltak, és még a nyolcvanas évek végéig sem beszélhettek megpróbáltatásaikról. Az egykori kényszermunkások számára az 1997 júniusában életbe lépett személyi kárpótlási törvény nyújtott nyugdíj-kiegészítést. Az Országgyűlés 2012. május 21-én nyilvánította november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává, emlékeztetve arra, hogy 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt tért haza. Budapesten 1993 óta áll a Gulag áldozatainak emlékműve a Honvéd téren, míg 2017-ben a ferencvárosi pályaudvarnál, ahonnan a foglyokat a Gulagra szállító vonatok indultak, avatták fel a Málenkij robot-emlékhelyet. 2018-ban Óbudán, az Árpád fejedelem útján is emlékművet állítottak a szovjet megszállás áldozatainak. Kárpátalján a régi gyűjtőtábor tömegsírja közelében alakították ki a Szolyvai Emlékparkot, míg Kolozsváron a Házsongárdi temetőben emléktáblát állítottak. Szász Attila 2018-ban készült „Örök tél” című játékfilmje szintén a témát dolgozta fel.
