Nincs is annál lehangolóbb, mint egy olyan közegben létezni, ahol a gyávaság uralkodik, és az emberek tétlenül nézik a romlást.

Kunffy Lajos festőművésztől, a francia Becsületrend tulajdonosától elvették a képeit, gettóba vitték, megverték, a Rákosi-rendszerben jól vezetett birtokától kellett megválnia - és még halála után harminchat évvel is volt mit elrabolni tőle.

"Somogytúr község közepén fák sűrűjében, fehérre meszelt oszlopos műtermében találtuk a mestert, Kunffy Lajos festőművészt. Az október másodikán kilencvenkettedik születésnapját ünneplő művész 1894-ben Jób című kompozíciójával tűnt fel"

- mondja a fekete-fehér filmhíradó szövege, és ebben a pillanatban a mester arcáról Jób arcára tűnik át a kép. Zseniális vágás, mert a 25 éves fiatal festő mintha öregkori önmagát és saját sorsát festette volna.

Ha a huszadik század egy emberi alakot öltene, valószínűleg sokaktól kérne bocsánatot, de talán Kunffy Lajos nevével tartozna a legnagyobb adóssággal. Magyar nemesként és a francia Becsületrend kitüntetettjeként őt is mélyen megérintették a korszak három súlyos történelmi traumái: Trianon, a zsidó- és kuláküldözés. Pedig az ő vágya csupán annyi volt, hogy éljen, szeressen és festményeivel kifejezze magát.

A somogytúri kúria kapujánál állva egy különleges pillanatot élünk át, hiszen nemrégiben Zichy Mihály egykori műtermében jártunk, csupán három faluval odébb, Zala községben. Itt fedeztük fel, hogy Kunffy Lajos kezdeményezésére 1929. október 15-én emléktáblát állítottak Zichy születésének századik évfordulója alkalmából. Különös párhuzam fűzi össze őket: mindketten jól ismerték Munkácsyt, és mindketten a francia fővárosban tanulták meg a festészet csínját-bínját. Ráadásul mindkettőjük számára elnyerték a francia becsületrendet is. Bár Zichy anyja somogytúri származású volt, valószínűtlen, hogy valaha személyesen találkozhattak volna, hiszen Kunffy csupán 11 éves volt, amikor Zichy végleg visszatért Oroszországba.

Szóval ott állunk a kapuban, nézzük a különálló, oszlopos műtermet kívülről, reccsenő friss gyöngykavicson haladunk a múzeum épülete felé. Nézzük a hatalmas hárs- és gesztenyefákat, és ha kötöttünk volna alkut az ördöggel, most jönne el értünk, mert az jut az eszünkbe, hogy oly szép ez a pillanat, maradjon még. A pillanatok azonban sosem maradnak. Azzal állunk a tornác előtt, hogy ez valahonnan ismerős. Annyit tétovázunk, hogy kijön elénk egy kedves hölgy és tessékel beljebb. Belépőjegy mellé kérünk egy kávét és kölcsön Kunffy saját kezével írt visszaemlékezéseit, amit a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága adott ki még 2006-ban. A tornác melletti egyik asztalnál jobb kezünkben a melange, ballal lapozunk és keressük az életrajz fordulópontjaihoz tartozó személyes visszaemlékezéseket.

"Azért született, hogy soha ne ismerje a félelmet."

Tudjuk előzetesen, hogy Kaposvár mellett, Orczyban született 1869. október 2-án. Apja kereskedő és gazdálkodó, szép vidéki gyerekkora volt, beavatták a gazdasági ismeretekbe és mesterséget kellett tanulnia, majd jogot Pesten, (hogy legyen egy rendes polgári foglalkozása is, amiből szükség esetén meg tud élni), de a jog mellett Vágó Pál műtermében tanult festeni, majd Hollósy Simon müncheni iskolájában, aztán a Müncheni Akadémián, majd 1891-től 1894-ig Párizsban, a Julian Akadémián.

1894-ben mutatta be első műveit a párizsi Salon des Artistes Français kiállításon. A kezdeti akadémista stílus után szecessziós és impresszionista... Feleségével Párizsban, európai utazások, kiterjedt művészbaráti kör, és a többi, és a többi. Az életrajzot az önéletrajz idézeteivel kiegészítve jól összefoglalja az emlékház honlapja képekkel és bővebben a múzeumi katalógus, amelynek címlapjáról ismerős a tornác. Az Aratóünnep című képen a feleség, Tiller Ella és kisfiuk fogadja a falu népét, szalmakoszorúval tisztelegnek a gazda előtt.

Hosszú ideig merülünk el az önéletírás lapjaiban, miközben a műnyomó papír apró darabokra hullik a kezünkből. A könyv gerince gyenge, lapjai szétesnek, de ki tudná letenni ezt a művet, amikor az első világháborús időkről olvasunk? Az író szavai megelevenítik a múltat: "Amikor csak tehettem, festettem még a háború alatt is... Szőlőm is hírnévre tett szert, hiszen kedvező fekvésének és a gondosan megválasztott szőlőfajtáknak köszönhetően kiváló borokat készítettem. Számos kiállításon díjakat nyertem. Különösen emlékezetessé vált az 1929-es évben szüretelt olaszrizlingem, amely rendkívüli magas cukorfoktartalmával tűnt ki. Csak akkor indult meg az erjedési folyamat, amikor a budafoki pincészettől megkaptam a megfelelő erjesztőt, és sikeresen alkalmaztam. A budafoki szakiskolában igazi meglepetést keltett a felküldött mustminta; egy szakértőt küldtek, aki a megfelelő kezeléssel majdnem a tokaji borral egyenlő értékűvé varázsolta. Néhány év elteltével 500 palackot félretettem, hogy majd öregkoromban élvezhessem ezt a különleges italt."

Mikor ezerkilencszáznegyvennégyben, Budapesten, a Gellért fürdő óvóhelyén legyengülve és 20 kilót leadva hazatértem Somogytúrra, szívem mélyén vágyakoztam egy olyan különleges italra, amely szinte csodát tehetett volna velem. Ám, mint oly sok más dolognak, ennek is csupán a hűlt helyét találtam.

Szívesen olvasnánk tovább, de a szívünket mardosó érzelmek akadályoznak benne, hiszen jól tudjuk, milyen tragikus sors jutott a Kunffy házaspárnak 1944-ben. Kihörpintjük a melange utolsó cseppjeit, majd elindulunk, hogy felfedezzük a termeket, lépésről lépésre újra átélve a múlt fájdalmát.