A klímakatasztrófa fenyegetése nem váltotta ki a kormányok gyors reakcióját, miközben az emberiség egyre inkább a válság szélére sodródik.
Az ENSZ által szervezett idei klímakonferencia, amely Bakuban zajlott november 11. és 24. között, vegyes fogadtatásra talált a szakértők körében. Noha a klímaváltozás elleni küzdelem szempontjából fontos és régóta várt megállapodások születtek, a konferencia általános értékelése ellentmondásos.
Az idei klímacsúcs kezdeti hangulatát erősen befolyásolta, hogy a legfrissebb jelentések alapján a globális felmelegedés mértéke - az iparosodás előtti időszakhoz viszonyítva - 2024-re várhatóan elérheti a Párizsi Klímaegyezmény által kitűzött 1,5 Celsius-fokos határt, bár ez valószínűleg csak átmeneti megoldásként fog működni. Közben az üvegházhatású gázok kibocsátása már a csúcsra hágott, így jelenleg úgy tűnik, hogy a világ egy 2,6-3,1 fokos felmelegedés irányába halad, amelynek következményei az emberiség számára rendkívül kiszámíthatatlanok és aggasztóak lehetnek.
A klímaváltozás problémájának megoldására nézve figyelemre méltó, hogy a konferencia a tervezett időkereten túl, több mint egy nappal elhúzódott, ám ennek ellenére számos megoldatlan kérdés maradt hátra.
A "pénzügyi klímacsúcs"-ként ismert COP29 középpontjában a globális klímafinanszírozás kérdése állt. A fókuszban az a cél lebegett, hogy a fejlett országok fokozzák a szegényebb nemzetek klímacselekvéseinek és alkalmazkodásának pénzügyi támogatását. A konferencia végén, nem éppen zökkenőmentes körülmények között, a résztvevők megállapodtak egy új, kollektív és számszerűsített klímafinanszírozási célról. A megállapodás alapján a gazdag országok 2026-tól 2035-ig évi legalább 300 milliárd dollárral kívánják növelni a fejlődő országok számára nyújtott támogatás összegét. Ez a lépés hatalmas ugrás a korábbi, 2020-2025-ös időszakra tervezett 100 milliárd dolláros éves hozzájáruláshoz képest, amelyet még 2009-ben tettek le az asztalra.
Az alku az értékelések szerint törékeny konszenzus eredménye, és ahogy az ilyenek esetében ez lenni szokott, az érintettek egészen másként is gondolkodnak róla. A megállapodás ugyanis egyszerre jelentős áttörés, hiszen az országok 15 év után először tűztek ki hosszú távú pénzügyi célt, és a szövegbe a szegényebb államok nyomására végül az is bekerült, hogy a fejlett országok erőfeszítéseket tesznek a fejlődő országok klímafinanszírozásának évi 1300 milliárd dollárra való növelésére. Az alapeseti 300 milliárd dolláros cél messze elmarad ettől a legsérülékenyebb államok számára szükségesnek tartott összegtől.
A 300 milliárdos célértékre sokak szerint úgy érdemes gondolni, mint padlóra, nem mint plafonra, és António Guterres ENSZ-főtitkár is úgy fogalmazott, ugyan jóval ambiciózus végkimenetelre számított, de az elért megállapodás olyan alapot biztosít, amelyre lehet építeni. A nagyobb támogatásban reménykedő szegény országok részéről azonban nem fukarkodtak a keményebb kifejezésekkel, így volt, aki szerint az alku csalódást keltően kis lépés a jó irányba, mások szerint nemcsak túlságosan kicsi, de túl későn is érkezett, míg megint mások egyenesen árulásnak minősítették a megállapodást.
A kívánatoshoz képest 1000 milliárd dolláros éves finanszírozási hiány áthidalásának módjára vonatkozóan a COP29 és a jövő évi brazíliai COP30 elnökségeinek kell jelentést készíteniük a következő klímacsúcsig, amelynek tartalmaznia kell a privát finanszírozókat is bevonó lehetséges megoldási javaslatokat is.
Egyes szegényebb országok képviselői azt állították, hogy belekényszerítették őket az alkuba azért, hogy az ülés ne végződjön kudarccal, ráadásul egyelőre az sincs eldöntve, hogy a támogatás mekkora része lesz vissza nem térítendő, illetve kölcsön, és hogy milyen lesz majd az állami és a privát források aránya. Elégedetlenségüket fokozta, hogy a konferencián az egy évvel korábbi klímacsúcson a fosszilis energiahordozókról való átállásra tett, a fejlett és a fejlődő országok nagy többsége által támogatott határozat ügyében sem született előrelépés.
A helyzetet elsődlegesen Szaúd-Arábiának tulajdoníthatjuk, amely a jelentések szerint a konferencia kezdetétől fogva nyíltan destruktív hozzáállást tanúsított, és sikeresen megakadályozta bármilyen kifejezett utalás megszületését a fosszilis energiahordozókra. Ezt a magatartást a biodiverzitási csúcs és a G20 találkozón is megfigyelhettük. Az olaj-exportáló ország egyik küldöttjét rendkívüli módon azzal vádolták, hogy módosította egy hivatalos tárgyalási dokumentum szövegét, amit Azerbajdzsán segítsége nélkül nem tudott volna végrehajtani. Ez a rendkívüli esemény pedig komoly veszélyt jelentett a klímacsúcs további menetének folyamatára.
A konferenciával kapcsolatosan aggasztó érzéseket keltett a klímaügy iránt elkötelezett résztvevők és megfigyelők körében, hogy egy videofelvétel tanúsága szerint az azerbajdzsáni COP29-csapat vezetője, Elnur Szoltanov, pozícióját arra használta fel, hogy új fosszilis tüzelőanyagokkal kapcsolatos megállapodásokat népszerűsítsen, valamint hogy az állami olaj- és gázipari vállalat befektetési lehetőségeivel kapcsolatban tárgyalásokat folytasson.
Mindez egyúttal aláhúzta az elmúlt évben gyakran felmerült azon aggály jogosságát is, miszerint valóban jó ötlet volt-e ismét egy olajállamra bízni a világ első számú klímavédelmi rendezvényének koordinálását.
A COP29-re Donald Trump újbóli elnökválasztása komoly árnyékot vetett, mivel várhatóan ismételten kilépteti az Egyesült Államokat a Párizsi Klímaegyezményből. Ezen kívül, az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) kapcsán is hasonló lépésekre készülhet. Miközben a Biden-adminisztráció képviselte az országot a konferencián, az amerikai delegáció máris próbálta megkérdőjelezni a 2015-ös Párizsi Klímaegyezményben vállalt jogi kötelezettségeit, amelyek célja a fejlődő országok anyagi támogatása a klímaváltozás elleni küzdelemben.
Az Egyesült Államok klímaügyben való várható visszahúzódása új lehetőségeket nyithat Kína számára, amely a globális klímaharc egyik kulcsszereplőjévé válhat. A szakértők véleménye szerint Kína ezt a stratégiai pozíciót célozza meg. Bár a klímacsúcson Kína viszonylag visszafogottan lépett fel, mégis sikerült felhívnia a figyelmet a fejlődő országok számára nyújtott klímafinanszírozásra tett hozzájárulásával. Érdekes, hogy az ENSZ szerint Kína maga is fejlődő ország, ezért nem kötelezhető a szegényebb államok pénzügyi támogatására. Ennek ellenére sokan úgy vélik, hogy mint a világ legnagyobb üvegházgáz-kibocsátója, elvárható tőle, hogy a többi jelentős szennyezőhöz hasonlóan forrást biztosítson. Kína gyakorlatilag ezen az úton halad, ezzel is erősítve nemzetközi befolyását.
A klímacsúcs vitatott eredményei között említést nyer, hogy a résztvevők hosszú tárgyalások után végre megállapodtak egy új globális szén-dioxid-kibocsátási piac alapelveiben. Ez a lépés potenciálisan fokozhatja a szükséges tiszta beruházásokat a fejlődő országokban, elősegítve ezzel a kibocsátáscsökkentési célok elérését gyorsabban és költséghatékonyabban. Ugyanakkor a kritikusok figyelmeztetnek arra, hogy a rendszer megvalósítása súlyos hibákat rejthet magában, és fennáll a veszélye, hogy a tényleges kibocsátáscsökkentést késleltetheti.
Bár a Párizsi Klímaegyezményt aláíró 195 ország kormányának 2025 februárjáig van ideje, hogy az ENSZ-nek benyújtsa új, ambiciózusabb kibocsátáscsökkentési terveit, addig néhány ország, mint például az Egyesült Királyság, Brazília és az Egyesült Arab Emírségek, már a COP29 keretein belül előállt a saját frissített nemzetileg meghatározott hozzájárulásaival (NDC). Ezzel szemben a legnagyobb károsanyag-kibocsátók, köztük a konferencia házigazdája és a klímavédelem élvonalában lévő Európai Unió, nem jelentettek be új terveket, és valószínű, hogy a jövő évi határidőt sem tudják majd betartani.
Szintén sikerült némi előrelépést elérni a metánkibocsátás és a hűtésből származó emisszió csökkentésére vonatkozó ígéretek formájában, valamint a közlekedés és a turizmus dekarbonizálása tekintetében, és a résztvevők arról is megegyeztek, hogy erősítik a víz dimenzióját a globális klímapolitikában.
A fentieken túl egyértelmű hiányérzetet okoz ugyanakkor az, hogy míg az egy évvel korábbi klímacsúcson a tárgyalások és az eredmények is utaltak a biológiai sokféleség és a természetalapú megoldások fontosságára a kibocsátáscsökkentés és a klímaalkalmazkodás terén, addig az idei folyamat során a természet - az élelmiszer-gazdasággal együtt - kevésbé volt előtérben.
A mögöttünk zajlott konferencia során számos eredmény elmaradt, így például a biológiai sokféleség és a klímacselekvés szorosabb integrálása részben a jövő évi klímacsúcsra csúszik. E várakozásokat tovább fokozza, hogy a házigazda ország a feltörekvő piacokat és fejlődő gazdaságokat képviseli, különös figyelmet fordítva a globális Délnak és az Amazonas-vidéknek, amely kulcsszerepet játszik a klímaellenállásban. Ennek fényében a brazíliai Belémben, 2025. november 10. és 21. között megrendezésre kerülő COP30 rendkívül fontos lesz az ígéretek és kötelezettségvállalások valóra váltása érdekében.
A jövő évi csúcs központi témái közé tartozhat a biológiai sokféleség mellett a globális klímafinanszírozási vállalások területén tapasztalható szakadék áthidalása, valamint a frissített nemzeti célkitűzéseket tartalmazó új tervek ügye, ahogyan a COP31 házigazdájáról is döntés születhet. A 2025-ös konferencia tehát nemcsak azért lesz mérföldkő a klímaügy történelmében, mert sorban a 30-ik lesz, hanem azért is, mert az egyik utolsó alkalmat kínálja az erőfeszítések egyre sürgetőbb fokozására, ahogy egyébként az ezzel kapcsolatos várakozásokat csak részben beváltó COP29 is.
