Moholy-Nagy 130 - a Fortepanon elérhető fotográfiák segítségével ünnepeljük a mester örökségét és kreatív látásmódját. Ezek a képek nemcsak a művész életművét idézik fel, hanem a modern művészet és a fényképészet határvonalainak feszegetését is tükrözik.

Moholy-Nagy László 1895. július 20-án született Bácsborsódon. Családnevét előbb Weiszről Nagyra változtatta, majd az első világháború után Moholy-Nagyra módosította. Fiatalon jogot tanult Szegeden, de hamarosan a festészet, majd a fotográfia felé fordult az érdeklődése. Első szárnypróbálgatásai között találjuk azokat a katonaportrékat, melyeket részben tábori levelezőlapokra skiccelt a bajtársairól a háborúban. Noha a kommün kulturális mozgásaiban aktívan nem vett részt, annak bukása után előbb Bécsbe, majd Berlinbe távozott. A húszas években csatlakozott a Bauhaushoz Walter Gropius hívására, és Weimarban, majd a Dessauban felépült emblematikus campuson a művészeti iskola egyik meghatározó tanárává vált.

Moholy-Nagy a technika felszabadító erejében és a fotográfia innovatív látásmódjában hitt, továbbá abban, hogy a művészet nem ismer hierarchiát: a plakát, a fénykép, a film, a formatervezés és a festészet mind lényeges összetevői a modern vizuális kultúrának. Nevével és alkotói-teoretikus pályafutásával szoros kapcsolatban áll az új látás (Neues Sehen) koncepciója is. Fény- és árnyékjátékai, szokatlan perspektívái, kollázsai és fotogramjai a modernista fényképészet kulcsfontosságú elemeivé váltak, amelyek radikálisan új megközelítést hoztak a reneszánsz óta domináló nyugati ábrázolási formák, például a középponti perspektíva kritikájával.

Az orosz avantgárd ikonikus alakja, Alexander Rodcsenko, párhuzamos utakat járt be, amelyek sok szempontból megelőzték Moholy-Nagy munkásságát. Azonban a két művész pályafutása inkább egyenrangú párhuzamként értelmezhető, semmint egymásra épülő történetként. Mindketten a fotográfia demokratizálására törekedtek, új vizuális nyelvet keresve, amely képes volt tükrözni a gyorsan átalakuló világot. Moholy-Nagy a nyugati országokban széleskörűen megvalósíthatta elképzeléseit és gyakorlati megoldásait, míg Rodcsenko esetében a sztálini rendszer folyamatosan erősödő hatása megakadályozta, hogy ambíciói teljes mértékben kibontakozhassanak.

Moholy-Nagy 1928-ban hagyta el a Bauhaus iskolát, de mielőtt 1937-ben az Egyesült Államokba emigrált volna, szűk egy évtizedet töltött el olyan jelentős európai városokban, mint Berlin, Marseille, Amszterdam és London. Az amerikai emigrációját követően Walter Gropius, aki már az Egyesült Államokban tartózkodott és a Harvardon tanított, Moholy-Nagyot javasolta a chicagói New Bauhaus vezetésére, a saját neve helyett. Ebből az intézményből fejlődött ki 1945-re a The Institute of Design, amely máig alapvető bázisát képezi az amerikai formatervezésnek. Moholy-Nagy és tanítványai újraértelmezték a vizuális oktatást, és folyamatosan a technológia és a művészet fúziójának fontosságát hangsúlyozták. Munkásságát végigkísérte az a meggyőződés, hogy a kép nem csupán egy elitista privilégium, hanem az emberi közlés univerzális nyelve. Ebből a nézőpontból nézve, a mai magyar közgyűjtemények gyakorlatának számos elemével ellentmond a Moholy-Nagy által a fotográfiáról és a tudás hozzáférhetőségéről vallott elveknek, amelyek egész életében vezérelték őt.

Moholy-Nagy László sajnálatosan fiatalon, 1946-ban hunyt el leukémiában. Az említett időpont azt is jelenti, hogy 2017. január 1-jétől kezdődően az ő művei szerzői jogi szempontból közkincsnek számítanak. A modern szerzői jogi szabályozás értelmében egy alkotás szerzői joga a szerző halála utáni 70 évig védett, mely időszak alatt az örökösök élvezhetik a mű feletti jogokat és hasznosítási lehetőségeket. E periódus leteltével ezek a művek automatikusan szabadon felhasználhatóvá válnak. Elvileg ez azt jelenti, hogy bárki szabadon publikálhatja, sőt, akár kereskedelmi célra is felhasználhatja ezeket az alkotásokat, mindössze a szerző nevének feltüntetése szükséges - ahogyan Mozart, Michelangelo vagy Rodin örököseinek sem jár már jogdíj. Fotográfiák esetében természetesen a reprodukciós jogok szabadulnak fel a védelmi idő leteltével, azonban a nagy értékű vintázs kópiák, azaz a fizikai műtárgyak továbbra is a tulajdonosok birtokában maradnak; például egy jelentős kiállítás csak ilyen műtárgyakból rendezhető a jövőben is.

Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy a legtöbb magyarországi közgyűjtemény - akár tudatlanságból, akár túlbuzgó jogértelmezésből - nem veszi mindig komolyan a közkincs fogalmát. Amennyiben valaki ma egy hazai közgyűjteményből szeretné egy fénykép beszkennelt verzióját elkérni - legyen szó Moholy-Nagy vagy bármely más alkotó munkájáról -, gyakran hosszadalmas, adminisztratív akadályokba ütközik. Sőt, olykor pénzt kérnek egy olyan digitalizált kép átadásáért is, ami már nem áll szerzői jogi védelem alatt - általában más jogcímen. A közintézmények nem ritkán saját bevételi forrásként tekintenek a birtokukban lévő képanyagra, függetlenül azok jogi státuszától. Ez a hozzáállás szöges ellentétben áll az egyre jellemzőbb nemzetközi gyakorlattal - persze igazságtalanok lennénk, ha kizárólag magyarországi problémáról beszélnénk, mindez külföldön sem működik mindig tökéletesen.

A The Art Institute of Chicago különös figyelmet fordít örökségvédelmi feladatára, amely magában foglalja a gyűjteményében található műalkotások online elérhetőségének biztosítását. A jogi védelem alól kikerült művek reprodukcióit bárki felhasználhatja, bármilyen célra. A világ egyik legfontosabb kulturális intézményeként eddig több mint 50 ezer műtárgyát tette közzé az interneten, teljesen szabad, Creative Commons Zero (CC0) licensz alatt, amely lehetővé teszi a képek díjfizetés nélküli letöltését és felhasználását. A chicagói intézmény számára a digitális hozzáférés nem csupán egy lehetőség, hanem egyfajta küldetés is. Úgy vélik, hogy a közpénzből fenntartott gyűjteményeknek a társadalom számára valódi, aktív erőforrássá kell válniuk. Érdekes módon azonban Moholy-Nagy László művei még mindig jogi védelem alatt állnak, ami a gyűjtemény digitalizációs törekvéseivel ellentmondásban áll.

A New York-i Metropolitan Museum of Art Open Access programja remek példát nyújt arra, hogy milyen is az igazi nyitottság a múzeumi világban. Az intézmény 2017 óta közel félmillió műalkotását tette közkinccsé, ezzel világosan jelezve, hogy egy múzeum nem csupán a képzőművészet őrzője, hanem társadalmi infrastruktúraként is funkcionálhat. Ugyanakkor, érdemes megemlíteni, hogy Moholy-Nagy munkáit például nem lehet automatikusan letölteni innen. A washingtoni Library of Congress szintén élen jár a digitalizált anyagok hozzáférhetővé tételében. Olyan több millió képet kínálnak, amelyek között a fotótörténet ikonikus darabjai, plakátok, térképek és kéziratok is megtalálhatók, és számos esetben szabadon letölthetők nagy felbontásban. Európában a Deutsche Digitale Bibliothek is figyelemre méltó erőfeszítéseket tett: több mint 23 millió digitális tárgyat tartalmazó adatbázisuk célja, hogy a közkincseket bürokratikus akadályok nélkül lehessen felhasználni. Minden digitális tartalom mellett világosan jelzik a jogi státuszt, így a közkincsek mellett olyan anyagokat is találhatunk, amelyekhez a közgyűjtemény saját szabályai szerint csak korlátozott hozzáférés jár. A nemzetközi jó gyakorlatok sora szinte végtelen, és érdemes lenne tovább felfedezni ezeket a kezdeményezéseket.

Magyarországon a közgyűjteményeket gyakran úgy kezelik, mintha azok magáncégek lennének, akik a kultúra bérbeadásával foglalkoznak. Ez a helyzet részben a forráshiányos intézményi működés következménye, de a mögöttes problémák között szemléletbeli kérdések is fellelhetők. Sokszor úgy tűnik, hogy a hozzáférés korlátozása mögött nem csupán pénzügyi okok, hanem a megszokások is állnak. Ugyanakkor a hazai színtéren találunk olyan kezdeményezéseket is, amelyek igyekeznek kitörni a zárt keretek közül, még ha gyakran csak részmegoldásokat kínálnak is. Például a Néprajzi Múzeum szabadon hozzáférhető Fényképtára, az Országos Széchényi Könyvtár Fotótere, vagy Erdélyi Mór Kiscelli Múzeum gyűjteménye mind olyan lépések, amelyek a nyilvánosság felé nyitnak. Ezzel szemben a Nemzeti Fotótár, amely az MTI online képarchívumaként működik, ellentmond a látszatnak: a vízjeles fotók jogtiszta hozzáféréséhez előfizetés vagy képenkénti díjfizetés szükséges, és a képek csak jogdíj ellenében használhatók fel, miközben a hírügynökség a piaci logika ellenére egyes friss, eladhatóbb képeit ingyenesen kínálja.

A Fortepan, mint online közösségi archívum, már másfél évtizede azon fáradozik, hogy a történelmi fényképek ne csupán intézményi raktárak mélyén porosodjanak, hanem valódi, élő forrásokká váljanak. Nem véletlen, hogy az oldal privát adományozói mellett olyan neves intézmények is csatlakoztak, mint Budapest Főváros Levéltára, a FSZEK Budapest Gyűjteménye, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, a Magyar Földrajzi Múzeum, valamint a néhai Magyar Rendőr magazin képarchívuma. Jelenleg tizennyolc fotográfia érhető el a Fortepanon, amelyek Moholy-Nagy Lászlóhoz kötődnek, és ezek a közkincs státuszuk miatt szabadon letölthetők és felhasználhatók – mindössze a szerző és a forrás megjelölését kérik a felhasználóktól. A Fortepan nem kívánja felvenni a versenyt a tudományos igényességgel dolgozó múzeumokkal vagy levéltárakkal; inkább alternatívát és példát kíván nyújtani a zárt struktúrák helyett. Tamási Miklós, a Fortepan alapítója egy korábbi interjúban hangsúlyozta, hogy "folyamatosan mesélni kell a régmúlt történeteiről". Ezzel nem csupán a múlt megőrzésének jelentőségét emelte ki, hanem azt is, hogy a kulturális örökségnek élő párbeszédre van szüksége, nem csupán raktárakban való tárolásra. Hiszen ha a képek „csupán egy archívumban, egy szerveren állnak, sosem fognak életre kelni”, és így nem tudják megosztani mondanivalójukat a világgal.

Valószínűleg az a Moholy-Nagy László is ezt az utat választaná napjainkban, aki a fényképezés technikai fejlődésében több mint egy évszázada meglátta a szabadságot, a képalkotás és a képek használata kapcsán pedig egy közös vizuális nyelv megteremtésében hitt. Egy olyan nyelvben, amelyet mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni.

Szerző: Kéri Gáspár | Képkészítő: Virágvölgyi István