Minden rémálom egy ártatlan látogatással vette kezdetét.

Szinte már perverzió, ahogy az HBO sorozata a gazdagokat parodizálja

Éveken, sőt évtizedeken át hallottuk, hogy az Egyesült Államok a nagy költségvetésű közönségfilmek, avagy a filmgyártás otthona, míg Európa a filmművészet, a rendhagyó megközelítés bölcsője. Aztán néhány éve ez a szabály - amiben voltak azért bőséggel kivételek korábban is - egyre jobban kezdett felborulni. Ennek eredménye a mostani Éjféli játszma: Mindörökké démonok című alkotás is.

Ahogy a korábbi interjúnk során az Oscar-díjas Kevin McDonald is hangsúlyozta, napjainkban Amerika éppen olyan megosztott, mint Európa. Ezért nem könnyű olyan filmet létrehozni, amely mindkét földrészen egyaránt megállja a helyét. Az Egyesült Államokban egyre több művészfilm szerepel a legnagyobb díjak, például az Oscar vagy a Golden Globe jelöltjei között, míg Európában a közönségfilmek száma is gyarapodik. Itthon is találkozhatunk ezzel a tendenciával, hiszen olyan nagy költségvetésű alkotások, mint a Semmelweis vagy a Hunyadi-sorozat, széles közönséget vonzanak.

Az Éjféli játszma: Mindörökké démonok című dán film a szélesebb közönséget célozza meg, azonban bármennyire is próbálja elkerülni az európai filmek jellegzetességeit, mégis megőriz néhány olyan vonást, amelyek könnyen leleplezik származását. Kiemelkedő jellemzői közé tartozik a karakterek mély és árnyalt ábrázolása, a kettős perspektíva alkalmazása, valamint a forgatókönyv olyan elemei, amelyek inkább a művészi kifejezésmódot helyezik előtérbe, mintsem a széles tömegek szórakoztatását.

A film születése már önmagában is egy érdekes történet, hiszen a rendező, Ole Bornedal, a harminc évvel ezelőtti Nightwatch című művét hozza vissza a vászonra egy új köntösben. A cselekmény közvetlenül folytatja az 1994-es verzió eseményeit, ráadásul a színészcsapat is a régi ismerősöket vonultatja fel. Martin Bork (Nikolaj Coster-Waldau) már az ötvenes éveiben jár, de múltja folyamatosan kísérti őt. Nem tudja elfelejteni a traumát, amikor éjjeli őrként őt és barátnőjét majdnem megölte egy sorozatgyilkos. Azóta felesége is eltávozott az életéből. Bár próbálja apaként helytállni, lánya, Emma (Fanny Leander Bornedal), aki orvostanhallgató, csak nehezen birkózik meg az apja gyógyszerfüggőségével és olykor kiszámíthatatlan viselkedésével.

Emma elhatározta, hogy megpróbálja helyreállítani az apja életét, ezért amikor értesül arról, hogy Peter Wörmer (Ulf Pilgaard), a sorozatgyilkos, aki egykoron szétrombolta a családjukat, még mindig köztünk él, elindul, hogy szembenézzen vele. Reméli, hogy ez a találkozás segíthet nekik abban, hogy végre túllépjenek a múlt fájdalmán, és újra megtalálják az utat önmagukhoz.

Érdemes megemlíteni, hogy a rendező, Bornedal, az első film megjelenése után, még 1997-ben, egy alternatív verziót készített angolszász közönség számára. A filmben olyan neves színészek bukkantak fel, mint Josh Brolin, Nick Nolte és Ewan McGregor, aki két évvel később a Star Wars előzménytrilógiában robbant be a köztudatba, és vált igazi filmsztárrá.

A Nightwatch három változatának közül a 1994-es dán adaptáció bizonyult a legsikeresebbnek, noha már akkor is számos kritika érte, miszerint Európában nem illendő ennyire sablonos történetekhez nyúlni. Ez mintha azt sugallta volna, hogy máshol a klisés megoldások elfogadhatóbbak. Az 1997-es amerikai remake viszont mind kritikai, mind anyagi szempontból kudarcot vallott, és a legújabb verzió sem tudta megközelíteni az eredeti film sikerét. A legfrissebb, 2023-ban debütáló alkotás sem sok jót ígér, hiszen elég jelentős késedelemmel jutott el a mozikba, hazánkba például csak 2025 februárjában érkezik.

Ole Bornedal, a film írója és rendezője, aki a főszerepet a saját lányának adta, nyilvánvalóan arra törekedett, hogy a művet egy mélyebb, teljesebb lezárással ruházza fel. Ezzel a célzattal a következmények és a bennünket kísérő traumák hatásait kívánta feltérképezni. Ez a megközelítés bizonyos értelemben indokolt, és akár sikeresen is megvalósulhatott volna, azonban...

Már a műfaji besorolás szempontjából is téves az alap, hiszen sok helyen horrorként emlegetik, pedig valójában egy klasszikus thriller-drámáról van szó. Az, hogy a fő antagonista maszkot visel, amely Michael Myers karakterére emlékeztet a Halloween filmekből, még nem teremt olyan folyamatos félelmet a nézőben, mint amit a horror műfaja megkövetel. Ezt a feszültséget nem éri el, ahogyan azt például a Halloween vagy a Péntek 13. filmekben tapasztalhatjuk, sőt, még a tavaly bemutatott, sokak által vitatott Longlegs sem.

A történet inkább a krimi műfajhoz közelít, és teljesen mentes a természetfeletti elemeketől. Az izgalmat leginkább a gondosan felépített feszültség és néhány erőteljes, véresebb jelenet adja, amelyek hatásosan befolyásolják a néző érzéseit. Azonban nincs semmi, ami indokolná, hogy ezt a filmet a horror kategóriába soroljuk.

Ebből a kiindulópontból rögtön más megvilágításba kerül a helyzet, hiszen a nézők a thrillereket sokféle szempontból képesek értékelni. Ha ezt a műfajt vesszük alapul, az Éjféli játszma: Mindörökké démonok teljesíti a kötelező elvárásokat, de igazán kiemelkedő élményt nem nyújt. A rendező számára lényegesebb a családi kapcsolatok dinamikájának kidolgozása, mintsem a feszültség fokozása vagy fenntartása, így a végeredmény inkább egy thriller és krimi elemekkel átszőtt dráma. Ebben a megközelítésben a film versenyképes, főként a főszereplő teljesítményének köszönhetően.

Bár felmerülhet a kérdés, hogy mennyire etikus, amikor a rendező saját lányát választja a főszerepre, Fanny Leander Bornedal teljesítménye egyértelműen meggyőző. Nemcsak hogy hitelesen alakítja a határozott női főszereplőt, hanem játékában színes érzelmi palettát is bemutat, mindezt természetes könnyedséggel. Kicsit olyan érzés, mintha Sigourney Weaver nyomdokain járna, aki híresen hitelesen formálta meg az erős női karaktereket a vásznon. Persze Fanny Bornedal még nem érte el az Oscar-jelölt színésznő szintjét, de a teljesítménye így is figyelemre méltó.

A többi szereplő is megcsillan néhány emlékezetes pillanatban, bár előfordulnak meglehetősen szokatlan és merész jelenetek is. Ole Bornedal ügyesen idézte fel az előzményfilm színészgárdáját, miközben friss arcokat is bevont a történetbe.

Operatőri szempontból Lasse Frank Johannessen munkája szintén jó. A kameramozgások következetesek, van egy-két izgalmas kompozíció, az esetek többségében pedig a képi világ kiszolgálja a történetet. A vágószobában sem bukott el az alkotás, a zenék pedig (a filmhez válogatott dalok és a hozzáírt témák) szintén elfogadhatóan építik az atmoszférát. Ebből kifolyólag a hiba a rendezői koncepcióban és a sztoriban keresendő.

Egyfelől már a zenékben is érződik, hogy különféle, szélsőségesen eltérő ötletek keverednek - néha nagyon direkt a zene szerepe, máskor pedig szinte elvész -, de ez még nem venne el a sztoriból, ha ezek az ötletek a többi fronton is egységesen váltakoznának. Az írás szempontjából azonban megvan az a művészfilmekre jellemző megközelítés, hogy - még ha a történet közhelyekre épít is - igyekszik az európai film művészi látásmódját megidézni.

Vannak indokolatlannak tűnő pillanatok, amelyek betudhatóak realista elemeknek, de inkább csak a hatást akarják fokozni - hol sikeresen, hol nem. A karakterek sem a klasszikus sablonokra építenek csupán. A Tourette-szindrómás rokontól a játékosan gondolkodó női papon át a dühkezelési-zavaros nyomozónőig mindenféle zavar és furcsaság előkerül, ami színesíti a szereplőket, de közben rengeteg extra részletet is ad, amik a történethez nem feltétlen tesznek hozzá. Ezzel nincs gond, de a közönségfilmekre kevésbé jellemzőek a túlírt karakterek.

Összességében Ole Bornedal célja egy valódi közönségfilmeként megvalósuló thriller létrehozása volt, ám a rendező nem tudta teljesen levetkőzni az európai filmművészet hagyományait. Ez nem feltétlenül probléma, hiszen Európában vagyunk, ahol egy ilyen műfaji keveredés jól működhet, de az eredmény mégis olyan, mintha a film küzdene e kettősséggel, ahelyett, hogy elfogadná és kihasználna a benne rejlő potenciált. Sem a tartalmi, sem a művészi szempontok terén nem merül el eléggé, így a végeredmény csupán egy újabb thriller, amelynek alapsztorija már a legelején ismerős, és a kimenetele is előre sejthető. A néhány meglepetés ellenére nem tud olyan izgalmakat nyújtani, mint a műfaj legemlékezetesebb alkotásai.