Csomós Mari: Az Én Színészkirálynőm - Egy Interjú, Ami Még Csak Most Kezdődik Képzelj el egy olyan világot, ahol a színpad fényei sosem alszanak ki, és minden előadás újabb izgalmas történeteket mesél el. Csomós Mari, akit a színművészet iránti szenvedél
Már tizenhárom hónap telt el azóta, hogy fizikailag már nem lehet közöttünk. Még mindig reflexszerűen nyúlok a telefonért, mintha bármikor felhívhatnám. Az általa elért számtalan díj és elismerés szinte eltűnik a háttérben, amikor az örökérvényű szerepei, valamint páratlan emberi nagysága jut eszembe. A szavakba önthetetlen szerénysége és természetessége mindvégig velünk marad.
Nem tudom pontosan, mióta érzem ezt a csodálatot, és ne is faggass, miért pont így van. Talán a hetvenes évek óta, amikor először bukkantam rá a kedvenc Déry Tibor-regényem, a „141 perc a befejezetlen mondatból” filmes adaptációjára. Azt sem tudom, mi ragadott meg annyira akkor, fiatal húszas éveimben. Álmomban sem sejthettem volna, hogy évekkel később egy lyukas, öreg lószőr pokrócon ülök majd, egy vajdácskai parasztház zöldellő udvarán, és együtt fejtjük a zsenge borsót, amit azelőtt közösen szedtünk „az ő Édese” veteményesében.
A Bodrog partján ücsörgünk, mezítláb lógatva lábainkat a hűs vízben, miközben Csehovról és a szerelem rejtelmeiről folytatunk könnyed beszélgetést, olyan magától értetődő módon, ahogyan csak ő tudta. Aztán a hangja, mint egy lágy bársonypárna, gurgulázva-nevetve tanít arra, hogyan egyem a sült halat anélkül, hogy a szálkák megzavarnának; közben csak kacagunk a szégyenlős városi lányon, akinek nem megy a "parasztos" halevés, és aki nem más, mint én. Mindez egy pillanatra elfeledteti velem a világ zaját, és csak az öröm marad.
Meggyet szedünk, a naplemente fényei játszadoznak a fákról visszaverődve, míg mi az Édes tornácán ülve, sáros lábbal idézzük fel a világ súlyosabb gondjait. Mindez mosolyokkal fűszerezve történik, hiszen a vajdácskai esték varázsa elűzi a városi, színházi szorongásokat. Az Édes fejedelmi ebédje után, pihentető szusszanás közben, hirtelen eszembe jut Nagyanyám pihepuha meggyespite, és máris ott a gondolat: megint a színházra terelődik a szó... Két színészisten foglal helyet mellettem, az egyikük Balkay Géza, aki olyan tiszta, gyermeki csodálattal nézi imádott kolléganőjét, hogy szinte versenyezni kezd velem a figyelemért. Kómás boldogság ölel körbe, és alig érzékelem, hogy mi is zajlik körülöttem. Az Édes tornácán ülve, a meggyek illatával átszőtt estét élvezzük, ahol minden pillanat egy újabb varázslat.
Számolatlan idő, de mintha egy perc, az ajtóban megjelenik Édes, kezében lapos tálon feltornyozott meggyes pite.... Mosolyában ott a boldogság, hogy együtt látja a gyerekeit, Mariját és a fiúkat. Ritka pillanat, olyan halálig őrzendő fajta...
Aztán újra csak a telefon csörrenése, hallom a csendben megbúvó végtelen szomorúságot... Mi a baj? – kérdezem, de csak annyit felel: "az Édes".... Oly sok pillanat fűz össze vele, a határtalan csodálat, a sosem csituló, torokszorító vonzalom – sosem tudtam ezt a köteléket levetkőzni, pedig nála természetesebben, magától értetődőbben senki mással nem hozott össze a sorsom.
Egy alkalommal szellemidéző szeánszot tartottunk, ahol a jelenlévő fiatal férfi színészek szinte mindannyian elbűvölve figyelték őt. Ő volt a médium, aki valóban varázslatos aurával rendelkezett, és ez a szó legszorosabb értelmében is megmutatkozott. Nehezen tudom elképzelni, hogy bármilyen szerep ne lett volna számára tökéletes, hiszen ha rábíztak egy feladatot, az mindig ragyogóan megvalósult. Különösen az olyan szerepekben, ahol valóban ki tudott teljesedni, ott még inkább ragyogott.
A maga lenyűgöző, kifürkészhetetlen, bölcs egyszerűségében, már a kor súlyát is magán viselve, igazi csodálatos Nőként tündököl, akit a proliszcéna világában is rabul ejtő nagyasszonyként tartanak számon. Csibészes, sokat tudó mosolya mindig ott bujkál a szája sarkában. Életem során sok szerencse ért, hiszen olyan embereket, zseniket, óriásokat és csodákat tapinthattam meg közelről, mint amilyen Csomós Mari volt.
A mind közül ő volt számomra a legkülönlegesebb. Valahogy most kezd el felszínre törni belőlem az írás, és közben érzem, hogy mennyire nehéz is pontosan kifejezni őt – talán éppen ez az, amiért olyan értékes. "Hagyd már ezt az egészet..." mondaná az a híres "hallható mosolyával", és én biztosan megfogadnám a tanácsát.
Bár megfogadhatnám, mert akkor még itt lenne, mondaná.
