"Élet vagy halál, Uram, ahogy Te kívánod!"
E szavakat gróf Leiningen-Westerburg Károly tábornok jegyezte fel 1849. október 4-én, ítélethirdetésük előtt egy nappal. A 205 esztendővel ezelőtt, 1819. április 11-én a hesseni Ilbenstadtban született Karl August Graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen rokonságával ellentétben a szabadságharc során a honvédsereg kötelékében harcolt és a magyar ügy melletti kiállásáért Aradon vértanúhalált szenvedett.
A legfiatalabb aradi vértanú, gróf Leiningen-Westerburg Károly, az 1848-1849-es magyar szabadságharc egyik legkiemelkedőbb honvédtábornokának számított. 1848 őszén a bánsági hadtesthez táborkari századosként csatlakozott, ahol rendszeres ellenőrzéseknek volt kitéve. "Bár nevem iránt bizalmatlanok, csak valamilyen Magyarország javára tett tettek semmisíthetik meg ezt a gyanút" – írta feleségének, Sissány Eliznek. Nem sokkal ezután vitézségét Tomasovácnál és Jarkovácnál is megmutatta. 1849 januárjában pedig átvette a 19/III. sorgyalogzászlóalj parancsnokságát, ezzel újabb fejezetet nyitva a harcokban.
A győri Schwarzenberg-bakák iránti hűségük kiváló példája mutatkozott meg 1849. február 24-én, amikor is a cibakházi átkelő védelme során a vezér hadifogságba esett, de hűséges katonái nem haboztak, és kiszabadították őt. "Bár a fogságom alatt sohasem kételkedtem abban, hogy rab maradok, a feszültség és az izgatottság annyira megtört, hogy kimerülten dőltem a katonáim karjába. Szó szerint áthordtak a hídon, csókokkal halmoztak el, tetőtől talpig. (No, nem éppen a legfinomabb csókok voltak.) Ó, Lizám, mennyire boldog pillanat volt ez! De sok vitéz életét veszítette el, többen súlyos sebesülésekkel feküdtek a kórházban, és szinte mindez miattam történt..." A vezér mindig is értette a tréfát: "Szokásomhoz híven mindig a katonáim között aludtam, és ha a szolgálat végén, akár gúnyosan céloztak is rám, azt sosem bántam, hiszen ez volt ragaszkodásuk legszebb megnyilvánulása. Különösen Kiss János nevű bajtársam remekül utánozta a gyenge magyaromat, és én is jókat nevettünk rajta." Damjanich János vezérőrnagyot apai figura gyanánt tisztelte, jó barátságot ápolt Földváry Károly őrnaggyal, "a bátrak bátrával", és Görgei Artúr tábornokkal is őszinte kapcsolatot alakított ki.
Tápióbicskénél a III. hadtest érkezése időben történt, éppen akkor, amikor Klapka György táborkari ezredes csapatai meginogtak. A Tápió hídjánál zajló forradalmi párbajra emlékezhetünk, amely Jókai regényében a két Baradlay fivér dicső összecsapásaként jelenik meg Buda ostromának idején. A lovagiasság jegyében a kassai 9. vörössipkás honvédzászlóalj állt, amelyet Damjanich tábornok Kiss Pál alezredes frissen alakítandó dandárjához kívánt beosztani. Leiningen és Kiss alezredes között azonban feszültség támadt, ami végül odáig vezetett, hogy Leiningen kihívta őt egy párbajra.
Leiningen naplója alapján így mesél a falu határán történt mulatságos eseményekről: "Amikor áthaladtunk a falun, a furfangos Kiss Jancsi számára lehetőséget adtam, hogy megtréfáljon engem. Mindig is úgy gondoltam, hogy a golyók elől való hajlongásnak alig van értelme, és hála az erős idegeimnek, sosem szoktam ezt a manővert alkalmazni. Rendszerint meg is dorgáltam az embereimet, amikor lehajoltak, mondván: 'Én lóháton ülök, sokkal inkább kitéve a golyóknak, mint ti, mégsem hajlok meg előttük; álljatok hát egyenesen, és ne hajlongjatok.' Ahogy a falun keresztül haladtunk, ismét eszembe jutott a régi tanításom, és mintaként akartam állni előttük. Ám amikor a falu végén a Schwarzenbergekkel megálltam, hogy szivarra gyújtsak, egy golyó szinte a fülem mellett süvített el, s reflexből, nem is annyira félelemből, hanem inkább ösztönösen, lovam sörényéhez értem. Ekkor Kiss uram hirtelen mellettem termett, mélyen meghajolt, és így szólt: 'Alázatos szolgája!' A zászlóalj nevetése betöltötte a levegőt, hiszen nagy örömük volt, hogy egyszer engem is sikerült megtréfálniuk. Kiss uramnak egy aranyat adtam ajándékba, és megígértem a zászlóaljnak, hogy mindig fizetek egy aranyat, valahányszor sikerül rajtakapniuk, hogy meghajlok egy golyó előtt. De az a második arany sosem került elő."
Este a táborba szállt hadtestek tisztjei előtt Görgei tartott beszédet:
Aztán megölelt minket, és hozzám így szólt: "Kívánságom teljesedett, láttalak és csodáltalak benneteket a harcban. Károlyom (így nevezett mindig, eleinte tréfából, mert én mindig 'tábornokom'-nak szólítottam, később megszokásból és irántam való igaz vonzalomból), derék katona vagy." Aztán Kiss kezét és az enyémet megfogva, így folytatta: "Hallottam civakodásotok felől, soha nemesebben nem intéztek el viszályt, soha lovagiasabban nem vívtak párbajt."
"Életem legszomorúbb napja" - írta a világosi fegyverletételről a nyári hadjárat során tábornokká avanzsált Leiningen. Október 5-i ítélethirdetésük után aradi cellájában kereste fel Baló Benjámin református lelkész, majd imádott feleségének írt búcsúlevelet:
Azt hittem, mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, örökre elveszítelek. (...) A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg. Rövidre van szabva az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nemsokára át kell adnom, és nehezemre esik megválnom ezektől a lapoktól, hiszen ezek az utolsó szavaim hozzád. Isten áldjon és oltalmazzon, drága nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem pedig részesítsen örök békében. Édes drága Lizám! Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. - Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!"
Másnap hajnalban, mikor négy társát hidegvérrel megölték, még mindig megmaradt benne a lélekjelenlét, hogy sógorának néhány sort írjon:
A vesztőhelyre kísért, fekete civil ruhát viselő tábornokok közül a szőke Leiningen daliás termete mellett azzal tűnt ki, hogy - miután sikerült megvesztegetnie fogvatartóit - az a kávébarna színű, piros zsinóros honvéd törzstiszti atilla volt rajta, amelyet hadi sikerei alkalmával viselt. Hatodiknak szólították a bitófa alá, ahol az utolsó szó jogán mondotta:
Ahogy a nyakára hurkolták a kötelet, búcsúzóul így szólt élő sorstársaihoz: "Isten veletek, bajtársak! Hamarosan egy másik ítélőbíró előtt fogunk megjelenni, ahol bízom benne, hogy igazságosabb döntés születik felettünk."
