Lechner öröksége: "több mint csupán egy életrajz; egy izgalmas emberi saga, tele dilemmákkal és konfliktusokkal, amelyek formálták életét és munkásságát."

A film dramatikus vonásairól, a felmerülő nehézségekről, a kihívásokról és a kitűzött célokról folytattunk eszmecserét Szabó Szonjával, a Lechner örökség rendezőjével és forgatókönyvírójával. Kiemelte, hogy az építészetet a mindennapi élet szövetébe integrálva szeretnék bemutatni a közönségnek. A film premierje várhatóan az őszi hónapokban kerül megrendezésre a magyarországi mozikban.

2022-ben a Magyar Mozgókép Díjat nyerted el a rövid dokumentumfilm kategóriában a "Jankovicsok" című alkotásoddal, ami méltán emelte ki a tehetségedet a hazai filmes színtéren. 2025-ben újra megmutattad kreatív látásmódodat a "A mi lányunk" című rövid dokumentumfilmmel, amely az idei Magyar Filmszemlén is jelölésre került. Az egészestés dramatizált dokumentumfilm műfaja új kihívást jelentett számodra, és valószínűleg izgalmas élményeket hozott. Mi inspirált arra, hogy elvállald ezt a projektet? Milyen szempontokat mérlegelsz a film rendezésének döntésekor? Az alkotói folyamat során számos tényezőt figyelembe veszel: a történet mélysége, a karakterek hitelessége és az üzenet, amit közvetíteni szeretnél. Az is fontos, hogy a téma mennyire rezonál a közönséggel és mennyire tudsz vele új perspektívát adni. A személyes kötődés, a társadalmi üzenetek és a filmes nyelv innovációja mind olyan elemek, amelyek befolyásolják a választásaidat. Mindezek mellett a kreatív csapat tagjaival való együttműködés és a közönségre gyakorolt hatás is kulcsszerepet játszik a döntéshozatalban.

A döntéseim mindig a téma mélységétől és jelentőségétől függenek. Számomra elengedhetetlen, hogy valamilyen módon kapcsolódjak hozzá - legyen az személyes élmény vagy társadalmi relevancia. Emellett fontos, hogy felfedezzek benne olyan rétegeket, amelyekről érdemes beszélni. A Lechner-film kapcsán különösen lenyűgözött, hogy egy olyan életutat tárt fel, amely bár ismerősnek tűnt, mégis meglepően kevéssé volt vizsgálva. A produceri megkeresés után azonnal világossá vált, hogy itt nem csupán egy életrajzot készítünk, hanem egy komplex emberi történetet, tele dilemmákkal, konfliktusokkal és belső feszültségekkel.

A dramatizált dokumentumfilm műfaja számomra nem ismeretlen terület; korábban már találkoztam hasonló megközelítésekkel. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy számomra ez nem csupán egy művészi kifejezésmód, hanem egy fontos eszköz. Célja, hogy életre keltse a múlt szereplőit, akikről csupán néhány fotó vagy száraz tények maradtak fenn, és így közelebb hozza őket a mai nézőkhöz.

Amikor Szemán Róbert producer bemutatta a film ötletét, és megosztotta velem a Lechner családról szerzett információit, tudtam, hogy egy hosszú és izgalmas utazás veszi kezdetét. Az elmúlt évemet Lechner Ödön életének felfedezésére szenteltem: elmerültem minden elérhető könyvben, ellátogattam levéltárakba, interjúkat készítettem a család leszármazottaival, és szakértőket kerestem fel az építészet rejtelmeiben. Ahogy egyre mélyebbre ástam, a film koncepciója egyre inkább körvonalazódott a fejemben. A dramatizált dokumentumfilm formátum választása nem véletlen volt. Ezzel a megközelítéssel lehetőség nyílt arra, hogy a nézők ne csupán információkat kapjanak, hanem érzelmi kapcsolatot is építsenek a történettel. A fikciós jelenetek hozzáadása lehetővé tette, hogy életre keltsük Lechner Ödön világát, bemutatva a kor társadalmi és kulturális összefüggéseit, amelyeket a puszta tények nem tudtak volna kifejezni. Ez a film a megszokott dokumentumfilmekkel ellentétben nem csupán adatokat közöl, hanem egy olyan élményt nyújt, ami a nézőt valóban magával ragadja. A legnagyobb kihívás számomra a forgatás során az volt, hogy megtaláljam az egyensúlyt a valóság és a fikció között. A célom az volt, hogy hitelesen tükrözzem Lechner életét és munkásságát, miközben megőrizzem a történet érzelmi mélységét. A megfelelő hangulat megteremtése és a történet koherens mesélése sokszor nehéz feladatnak bizonyult, de végül úgy érzem, hogy a végeredmény egy olyan film lett, amely hűen és izgalmasan mutatja be Lechner Ödön örökségét.

A dramatizált elemek használata nem öncélú volt, hanem funkcionális: a cél az volt, hogy a néző számára is élőbbé tegyük azokat az embereket, helyzeteket és érzelmi dinamikákat, amiket a dokumentumok nem tudnak igazán megragadni. Egy fényképről vagy levélrészletből nem feltétlenül jön át egy ember karaktere - ahhoz valamilyen filmes eszközzel meg kell jeleníteni. Ezért döntöttünk úgy, hogy fikciós jelenetekkel is dolgozunk.

A kihívás lényege abban rejlett, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt: a film ne legyen túlzásba vitt stilizáltságú vagy "játékszerű", ugyanakkor ne is tűnjön túlságosan távolságtartónak. Kulcsfontosságú volt, hogy a fikciós elemek támogassák a dokumentarista tartalmat, és ne csupán utánzóként jelenjenek meg.

A magyar filmművészet gazdag hagyománya révén számos életrajzi, dokumentum és történelmi alkotás született olyan kiemelkedő személyekről, akik mély hatást gyakoroltak korukra. Lechner Ödön, a magyar építészet egyik ikonikus alakja, kétségtelenül megérdemli, hogy a középpontba kerüljön, és életét, munkásságát szélesebb körben megismerjük. Ez a film nem csupán egy elfeledett építészeti zsenit állít a figyelem középpontjába; ennél jóval többről van szó. Lechner élete és munkássága mögött olyan emberi történetek húzódnak meg, amelyek az építész szakmán túlmutatnak. A film betekintést nyújt a mester életébe, mentális küzdelmeibe, családi drámáiba és a korabeli társadalom kihívásaiba. Ezen keresztül a nézők felfedezhetik, hogy az építészeti víziók mögött milyen emberi sorsok állnak, és hogyan formálják a személyes tapasztalatok a művészetet. A film tehát nem csupán a szakmai szempontokat emeli ki, hanem arra is rávilágít, hogy Lechner Ödön élete milyen párhuzamokat mutathat a mai emberek mindennapjaival. A küzdelmek, a siker és a kudarc, a családi kapcsolatok dinamikája mind olyan téma, amely univerzális értékekkel bír. Az átlagos néző számára a film lehetőséget ad arra, hogy azonosuljon egy nagy művész életével, és meglássa, hogy a tehetség és a szenvedély mögött sokszor hasonló emberi érzések és kihívások húzódnak meg. Ez a dramatizált megközelítés nem csupán a történelmi hűségre törekszik, hanem arra is, hogy érzelmi kapcsolatot építsen a közönséggel. Így a film nem csupán Lechner Ödön életét idézi fel, hanem egy inspiráló üzenetet is közvetít, amely arra ösztönözheti a nézőket, hogy merjenek álmodni, küzdeni, és értékeljék a kreativitás és az emberi kapcsolatok fontosságát.

Lechnerről leginkább az építészeti körökben esik szó, azonban a film célja éppen az volt, hogy ezt a diskurzust szélesebb körben népszerűsítse. Szerettük volna, ha nem csupán a szakmai közönség vagy a művészet iránt érdeklődők ismerik fel nevét, hanem azok is, akik nap mint nap elhaladnak egy-egy általa tervezett épület mellett, anélkül hogy tudnák, ki áll a mű mögött.

A film ennél sokkal többet nyújt: Lechner nem csupán saját magát kívánta kifejezni, hanem egy olyan valóságot szeretett volna létrehozni, amely akkoriban még nem létezett - egy önálló, magyar építészeti stílust. Az a tény, hogy ezt a víziót nem tudta teljes mértékben megvalósítani, mivel korának ízlése, a szakmai környezet és a politikai viszonyok gyakran akadályozták, egyfajta belső küzdelmet generált benne.

Mégis: amit hátrahagyott, az ma is hat. Az épületei, a gondolkodása, a szándék, hogy valami sajátot, valami ránk jellemzőt teremtsen - ez az örökség ma is érvényes.