Kígyó a nappaliban, elefánt a szentélyben – mit mesél ez a különös együttélés rólunk és az állatokkal való kapcsolatunkról? Az állatok nem csupán a természet részei, hanem tükörképei is emberi érzelmeinknek, vágyainknak és félelmeinknek. Míg a kígyó a tit
Az, hogy milyen az ember és az állatok közti viszony - világszerte különböző. Míg az egyik helyen lélek nélküli, korlátlanul kihasználható, elpusztítható lényekként tekintenek az állatokra, addig másutt szentként tisztelik őket, és sohasem tennének kárt bennük. Természetesen az egyes fajokhoz sem egyformán viszonyul az ember, és nagyon sokat változhat a megítélésük az idő múlásával, a korok változásával is. Konkoly-Thege György utazó-fotós képei egy-egy villanásnyi bepillantást nyújtanak emberek és állatok kapcsolatába.
Egy angol gyerekek körében végzett felmérés a XX. század derekán kiderítette, hogy a legellenszenvesebbnek tartott, leginkább elutasított állat Európában a kígyó. Ez azonban a világnak nem minden táján van így, és érdekes módon az, hogy az emberek milyen mértékben félnek a kígyótól, nem függ össze azzal, hogy mennyire veszélyesek azok a kígyók, amelyekkel életterükben találkoznak.
Magyarországon igazán veszélyes kígyó nem él: még a keresztes vipera marása is csak elvétve okoz halálesetet, a sokkal ritkább rákosi viperáé pedig alig jár komolyabb következményekkel egy méhszúrásnál, ráadásul egyikkel sem könnyű találkozni.
Ennek ellenére a kígyóktól rettegő emberek hajlamosak kapával bármit kettévágni, ami láb nélkül cammog a földön – még a lábatlangyíkokat is beleértve. Még a természet iránti szeretetéről ismert írónk, Fekete István is hőstettnek állítja be Tüskevár című művében, hogy főszereplője, Tutajos, fejszével csap le egy vízisikló fejére. Ezzel szemben Indiában, ahol a halálos kígyómarások száma a legmagasabb a világon, az emberek a közvetlen közelükben élő kobrákat szentként tisztelik, és tejjel kínálják őket, noha a kígyók nem fogyasztanak tejet.
A kígyókkal szembeni előítéletek az utóbbi évtizedekben Európában jelentősen csökkentek. Egyre többen fedezik fel a hüllőkben rejlő csodát, a természet hihetetlen mérnöki zsenialitását, amely lehetővé tette számukra, hogy lábak nélkül is mindenféle magaslatot meghódítsanak, zsákmányt ejtsenek, sőt, akár a saját testük átmérőjénél vastagabb falatokat is egyben nyeljenek le. Számos kígyófaj, köztük több óriáskígyó, népszerű házi kedvenccé vált, amelyet egyre többen tartanak otthon, sőt, sokan még sétáltatni is viszik őket.
Ennek magyarázata visszavezethető a modern, nyitott ember növekvő toleranciájára a tőle eltérő életformák iránt, de arra az igényre is, hogy a városokba költözött, haszonállattartástól elszakadt emberek is körülvegyék magukat élőlényekkel. A kígyó és általában a hüllők pedig nagyon alkalmasak erre: anyagcseréjük lassú, mozgásigényük általában nem túl nagy, ezért az elhelyezésükre szolgáló terrárium szépen berendezve önmagában is a nappali dísze lehet.
A kígyó nem hangos, nem büdös, nem vizel a sarokba, nem hullik a szőre, nem rágja szét a papucsot, nem karmolja a bútorhuzatot, nem harapja meg a postást, és nem kell sétálni vinni.
Tökéletes választás városi életmódot folytató embereknek, akiknek néha már a saját kutyájuk sétáltatása is megterhelő feladatot jelent. Ezért sokan inkább másokra bízzák ezt a feladatot, hogy több szabadidejük maradjon.
De miért is van szükségünk mindenáron állatokra? Amíg az emberiség többsége a vidéki életmódot folytatta, és haszonállatokat tartott, nem igazán volt igény házi kedvencre, hiszen a bárányok, lovak és tyúkok betöltötték ezt a szerepet. Ez a jelenség a kevésbé urbanizált közösségekben a mai napig megfigyelhető. A háziállatok iránti vágy azonban mélyen gyökerezik bennünk, függetlenül attól, hogy az állatoknak nincs konkrét hasznuk. Figyelemre méltó, hogy a történelem folyamán, amint valaki vagy egy közösség elszakadt a haszonállattartás kényszerétől—legyen szó egy kényelmes királynőről, akinek nem kell birkákat nyírnia, vagy egy tengerészről, aki a hajó fedélzetén nem lovon utazik—egyszer csak felbukkant ölében egy cuki kiscica, vagy a vállán egy élénk színű papagáj.
Sokan még ma is nagy örömmel etetik a kacsákat vagy a sirályokat. Ha azonban ellátogatunk a dél-amerikai őserdő varázslatos világába, ahol a helyi közösségek pálmalevélből készült kunyhókban élnek, felfedezhetjük, hogy otthonaikban papagájok, tukánok, ormányosmedvék és kapucinusmajmok találhatók. Az apró, könnyen barátkozó afrikai királypiton nevének eredete is érdekes: egykor a törzsi vezetők koronaékszerként viselték, ma viszont inkább a turisták kedvencévé vált.
Ezek az állatok nem őrzik a házakat, nem húznak szekereket, nem nyírják a füvet, nem fejik őket, és nem is kerülnek a tányérunkra. Egyedüli feladatuk, hogy boldogságot és örömöt csempésszenek gazdáik életébe. Pedig nem a városi dzsungel, hanem a valódi természet mélyén élnek, ahol igazán a helyük van. Az 1980-as években Edward O. Wilson amerikai tudós a biofília kifejezést alkotta meg, hogy leírja azt a természetes és ösztönös vonzalmat, amelyet az emberek éreznek más élőlények iránt.
Ez azért rendkívüli, mert az állatokban általában nincs ilyen késztetés: leszámítva a szimbiózis, vagyis kölcsönösen előnyös társulás esetét, többnyire csak a fajtársaik társaságát keresik.
A világ különböző tájain az emberek mindig azokat az állatokat háziasították, amelyek a legközelebb voltak hozzájuk: a Szaharában a tevék, az Andokban a lámák, a Himalájában a jakok, a szibériai tundrán pedig a rénszarvasok játszották ezt a szerepet. Az indiai őserdő mélyén az elefántok is megjelentek, ám ők sosem váltak igazán háziállattá, mivel ritkán szaporították őket fogságban; sokkal egyszerűbb volt fiatal példányokat befogni a vadonból. Ezért a céltudatos, szelektív tenyésztés elmaradt, és nem alakultak ki olyan fajták, amelyek elengedhetetlenek a domesztikáció folyamatában. Az elefántok egykor elengedhetetlen részei voltak az emberek mindennapi életének: segítettek a fakitermelésben, rönköt cipeltek, sőt, az uralkodókat is a hátukon vitték tigrisvadászatra, ezzel gazdagítva az emberi történelem színes palettáját.
Az idő múlásával drámai változásokon ment keresztül a világ: a nehéz fizikai munkákat felváltották a gépek, így a vadászat célpontjaivá vált tigrisek száma is drasztikusan csökkent. Az egykoron a munka hűséges segítőiként ismert elefántok sok esetben megélhetésük elvesztésével néznek szembe. Ma már legtöbbjük az idegenforgalomban találja meg új szerepét: turistákat szállítanak a hátukon, templomokban áldást osztanak, vagy vallási ünnepségeken vonulnak fel pompás díszítésben. Ezen kívül egyesek rehabilitációs központokban élnek, ahol arra törekednek, hogy a hosszú évekig túlhajszolt, gyakran bántalmazott és megfélemlített állatokat visszailleszthessék egy természetes elefántközösségbe, és ha lehetséges, segítenek nekik szaporodni is.
Utódaikra rendkívül nagy szükség mutatkozik, hiszen az ázsiai elefántok vadon élő populációja az elmúlt néhány évtized során drámaian lecsökkent.
Ázsia egy lenyűgöző, ámde küzdelmes kontinens, ahol az állatvilág számára egyre kevesebb menedék maradt. Az országok végre felfedezték a helyzet súlyosságát, és szerencsére egyre több kezdeményezés indult az elefántok védelmében. Néha egészen váratlan megoldások bukkannak fel: például tűzifát osztanak azoknak az embereknek, akik az erdők közelében élnek, így elkerülhetik, hogy a dzsungelben kelljen rőzsét gyűjteniük. Emellett vízvezeték-hálózatokat is kiépítenek, hogy a helyiek ne kényszerüljenek a folyóhoz járni vízért, ahol könnyen konfliktusba kerülhetnek az elefántokkal. Ily módon mindkét fél, az emberek és az állatok is, elkerülhetik a felesleges összetűzéseket, és békésebb környezetben élhetnek.
