Jerney János: Őseink Nyomában A múltunk felfedezése mindig izgalmas kaland, amely során nem csupán történelmi eseményeket ismerhetünk meg, hanem saját identitásunkat is mélyebben érthetjük meg. Jerney János nyomozása során a családi hagyományok és a tört
Jerney János Szeged mellett, Dorozsmán született, a pesti egyetemen két évig bölcsészetet hallgatott, de végül a pozsonyi jogakadémián szerzett oklevelet 1819-ben.
Több éven át megyei tisztviselőként tevékenykedett, miközben szenvedélyesen tanulmányozta a keleti nyelveket. Elmélyült felkészüléséhez szisztematikusan gyűjtötte a tudást arról az utazásról, amelynek célja az volt, hogy felfedezze azokat a területeket, ahonnan ősseink elindultak. E vándorlásuk során különböző helyszíneken éltek, s ő kíváncsian kutatta fel ezeket a történelmi gyökereket.
Ezalatt bejárta Besszarábiát, a Fekete- és az Azovi-tenger menti területeket, utazgatott a Krím-félszigeten, és bár tervezte, hogy felkeresi a Kaukázust is, végül visszatért Jászvásárra, és az általa Etelköznek tartott moldvai területen utazgatott. Saját költségén ősmagyarnak vélt kőszobrokat küldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak, ám ezekről mindmáig semmi bizonyosat nem tudni.
Jerney könyvében számos izgalmas beszámoló és élményleírás sorakozik, de számomra a legmeghatározóbb talán a csángókról készült rész volt. Ez a fejezet különösen megfogott, mivel betekintést nyújtott e különleges közösség életébe és hagyományaikba.
- olvassuk az I. kötet 23. oldalán. A csángók eredetéről azt közli, hogy nem székely eredetűek, noha néhány székely család is beköltözött azokba a falvakba, ahol a csángók élnek. Hogy miért nevezik őket csángóknak? "Annak okát ők nem tudják, valamint a jelentését sem e szónak. Hiányzik közöttük oly történeti emlék, melly akár a névre, akár hajdani állapotuk- és eredetükre fénysugárt bocsátna. A történetbuvár föladata marad tehát mind ezeket a homályos régiségből kikutatni."
Vannak olyan települések, mint Klézse, Bogdánfalva, Forrófalva és Kalugyer, ahol a magyar nyelv még mindig él és virul. Itt különösen az asszonyok őrzik meg a nyelvet, mivel ők ritkábban utaznak messzebbre. A férfiak körében viszont többen beszélnek oláhul, ami a helyi nyelvi helyzet sokszínűségét tükrözi. Más csángó falvakban viszont már az én látogatásom időpontjában is csupán az idősebb generáció tagjai tudtak magyarul, ami aggasztó jele a nyelv fokozatos eltűnésének.
Ennek okát abban látta, hogy a jászvásári püspökség nem volt hajlandó magyar papokat küldeni hozzájuk, ehelyett olasz papok hirdették az igét, "kik minthogy a magyar nyelv tanulására képtelenek, mondhatni tűzzel vassal irtják szép nyelvünket. A legéjszakibbra eső kotnári, ugy a Próth mellékén Husz körüli magyar nyelv már kiveszett, csak némi ujabban oda költözött családoknál él." Máshol egy lengyel papra panaszkodtak, aki elég durván bánt a hívekkel. A továbbiakban számtalan példát sorol fel annak bizonyítására, hogy az eredetileg magyar népesség az oláhokkal keveredve fokozatosan elveszítette az anyanyelvét, de az oláhban számtalan kifejezésben jól felismerhető, hogy magyar gyökerűek. Jerney szerint a csángók a kunok és a besenyők leszármazottai, azaz nem az Árpád vezette magyarok utódai.
Klézsén két igazán emlékezetes élménye volt. Az egyik alkalommal fültanúja lett, ahogy Petrás Ince lelkész parókiáján egy helybeli férfi a "Dicértesszék a Jézus Krisztusz" köszöntéssel üdvözölte a papot, majd a megholt testvéréért kért harangozást. Ez a gyermeki selypeség meglepte, s emiatt szinte alig tudta követni a beszédét. De nemcsak ez volt figyelemre méltó, hanem az is, hogy az ottani izraelita boltos is hasonló módon, Dicsértessékkel üdvözölte a lelkipásztort.
