A háború sötét árnyai, ahol a gonosz felerősödik, és az emberi jóság próbálja felülkerekedni a káoszon. Az emberi lélek harca a félelmetes kihívásokkal, a sötétség és világosság örök küzdelme, amelyben a remény még a legnehezebb időkben is feltűnik.

Százmilliók vesztek oda háborúk és konfliktusok következtében, de emellett mindig is emlékezetesek maradnak a humánum ritka és gyönyörű megnyilvánulásai.

A nagy ünnepkörök minden vallási közösség számára lehetőséget kínálnak arra, hogy mélyebben elgondolkodjanak önmagukról, közösségeik kapcsolatáról, valamint az embertársaikkal való viszonyukról. Ez különösen releváns lehet háborús időszakokban. A statisztikák alapján a világban a háborúk száma történelmileg csökkent, és bár az emberiség létszáma folyamatosan nő, a konfliktusokat egyre inkább nem fegyveres eszközökkel próbálják rendezni. Azonban az utóbbi évek eseményei, mint például a két jelentős háború kirobbanása a globális válságok közepette, figyelmeztetnek arra, hogy a helyzet nem annyira egyszerű. Az ukrajnai konfliktus, amely már közel három éve tart, számos ember életét követelte, és sokakat tett harcképtelenné. E mellett a közel-keleti feszültségek, amelyek tízezrek halálát okozták, közvetve hozzájárultak a szíriai rendszer megingásához, ami új reményeket ébresztett a béke és a stabilitás iránt ebben a geopolitikailag kulcsfontosságú országban. Ugyanakkor fennáll a veszélye is, hogy Aszad elnök hatalmának megdöntése újabb zűrzavart szülhet, ami tovább bonyolíthatja a már amúgy is feszültségekkel teli helyzetet.

Magyarország ma éppen nyolcvan éve egy rendkívül szomorú reggelre ébredt. "Soha ilyen karácsonyt!" – hangzanak a harci zajok, a géppuskák dörgése kíséri a szavakat. A harcok állítólag a hűvösvölgyi hadapródiskola környékén zajlanak. Budapest, a nemzet szíve – ha még létezik egyáltalán ilyen fogalom ebben a zűrzavaros időben. Jaj, de beteg is ez a szív! Talán már meg is romlott... A fák csendben, mozdulatlanul állnak az ablakom alatt, és a téli hidegben unottan figyelik, ahogy az emberek egymásnak ugranak. Karácsony napja van. "Békesség a földön a jóakaratú embereknek." De ki az a jóakaratú ember? Létezik ilyen egyáltalán? Hiszen mindenki csak a saját érdekeit nézi... Ezek a keserű sorok 1944 karácsonyán születtek Fekete István tollából. A világháború hozta veszteségek, a már akkor elkerülhetetlennek tűnő végső vereség, a benyomuló szovjet csapatok és a nyilasok rémuralma mind-mind jelen volt. Pár héttel később felrobbantják a budapesti Duna-hidakat. Az ikonikus fénykép, amelyen Szálasi Ferenc a Duna-parton áll, háttérben a vízbe dőlt Lánchíddal, valójában 1946 februárjában készült. Mégis, összetett szimbolikájával a 1944-45-ös tél keserű emlékét idézi.

A mélypontot az jelenti, amikor már nem katonák esnek egymásnak, hanem milicista a civilnek, civil a civilnek. A háború az embert áldozatként és elkövetőként is lealacsonyítja. Bajcsy-Zsilinszky Endrét nyilasok szenteste akasztják fel Sopronkőhidán. Pesti párttársaik egy napra "enyhítenek" a terroron: előfordul, hogy zsidókat a szent ünnep okán nem lőnek a Dunába, "csak" a hídról a folyóba dobnak.

Karácsony közeledtével valaki reméli, hogy Zoltán Gábor Orgia című regénye, mely a városmajori nyilasterror sötét világát tárja elénk, talán egy kis felmentést hoz. "Ezek? Inkább díszként akasztanak fel a fára" – válaszolja a társa ironikusan, miközben a szavak mögött feszülő feszültség érződik.

1944 utolsó hónapjaiban rájár a rúd a vajdasági magyar plébánosokra is. A kétszer is gazdát cserélt, nemzetiségi feszültségtől terhelt szerbiai területen nyolcvan éve embert nyúztak, karóba is húztak. Köves Istvánt a szerbek rostélyon elevenen megsütik, Petrányi Ferencet partizánlányok (!) meztelenül deszkára kötözik, majd asztalról ráugrálva szó szerint kitapossák a belét. Werner Mihálynak suhancok harapófogóval marcangolják a nemi szervét, Varga Lajost összeverik, majd ugyancsak forró fogóval mind a húsz körmét letépik. Ezeket a délvidéki borzalmakat - amelyek Matuska Márton, Cseres Tibor, legutóbb pedig Mező Gábor tollából maradtak ránk - nem katonák követték el. A háborúban a civil is kivetkőzik magából.

Nagyon mélyre süllyedtünk. Ideje, hogy ismét felemelkedjünk! Az ünnepi időszak talán magyarázatot ad arra, miért keresünk ilyenkor a valóságból merített háborús filmekben valami jót, az örök emberi értékeket, az igazságot és a reményt. Futunk az emberekbe vetett hitünk útján. Nemrég Andrzej Seweryn alakításában, a köztévé képernyőjén nézhettük meg Robert Glinski "Zieja" című filmjét magyar nyelven is. Jan Zieja, a hosszú életet megélt katolikus pap (1897-1991) a lengyel ellenállás szimbólumává vált, méghozzá többféle értelemben. Katonai káplánként részt vett a szovjetek ellen folytatott harcokban, majd a második világháború idején a német megszállás elleni ellenállásban is aktívan részt vett. (Sokkal később, az antikommunista lengyel ellenzék munkájában is kiemelkedő szerepet játszott; ebből az időszakból származik a film egyik emlékezetes mondata is. Kihallgatója megkérdezi Zieja atyát: ki ösztönözte arra, hogy a Lengyel Népköztársasággal szemben cselekedjen? - Jézus Krisztus. A názáreti - válaszolja.) - "Ölni bűn. Ezt tartsátok észben, amikor fegyver van a kezetekben!" - hirdette Jan Zieja már fiatal káplánként, az ellenségben is felfedezve az emberi lényt. (Katolikus hadifoglyok számára parancsnoki engedéllyel tartott miséket.)

Ne ölj! – Ez a parancsolat Mózes második könyvében található, és talán az egyik legrövidebb, de annál inkább sokat vitatott utasítás. A különböző értelmezések között találhatunk olyanokat, akik szerint ez a kijelentés azt jelenti, hogy senkinek az életét nem szabad kioltani, sőt, még az állatoké sem. Ezt a nézetet gyakran a pacifizmus jegyében hangoztatják, és a katonai szolgálatot elutasítók is e felfogás hívei. Ugyanakkor a vallási tudósok már régóta rámutattak arra, hogy...

Zieja káplán egy figyelemre méltó pillanatban megmentette egy forrófejű katonatársa életét, aki hirtelen indulatból készült arra, hogy értelmetlenül megöl egy ellenséges németet. Ez a tett nemcsak a katonatárs életét mentette meg, hanem megakadályozta, hogy a helyzet tovább eszkalálódjon. A XX. század során a háborús és hadügyminisztériumi terminológiák fokozatosan eltűntek a köztudatból; ma már inkább védelmi vagy honvédelmi minisztériumokkal találkozunk. Érdekes, hogy Izraelben ezt a területet biztonsági minisztériumnak nevezik, ami tükrözi a modern katonai és politikai szemléletmód változásait.

A legújabb olasz háborús filmdráma, a Comandante - A parancsnok, amely nemrégiben debütált a magyar mozikban, Edoardo De Angelis rendezésében készült, és egy igaz történetet dolgoz fel. A cselekmény középpontjában Salvatore Todaro áll, aki 1940-ben a Cappellini olasz tengeralattjáró parancsnokaként tevékenykedik az Atlanti-óceánon. Az események során utasítást kap egy belga kereskedelmi hajó elsüllyesztésére, miután az tűz alá vette őket. Todaro azonban, saját és legénysége életét kockáztatva, kétszer is megmenti a hajó töréséből kimentett embereket, mindezt pedig brit légitámadások közepette. A helyzet végül egyértelművé válik: a belgák hadianyagot szállítottak az ellenségnek. A film egyik legszórakoztatóbb jelenete, amikor Todaro a megmaradt élelmiszerkészletből elkészítteti a belgák kedvenc ételét, amit az olasz szakács, aki az olasz konyha rejtelmeit jól ismeri, készít el. Az étel nem más, mint a sült krumpli, ami felveti a kérdést: vajon miért is teszik ezt? Az olasz legénység tagjai is csak néznek, mert a helyzet abszurditása mindannyiuk számára érthetetlen.

- Háborúban állunk - méltatlankodik a parancsnokhelyettes.

- De végül is emberek maradunk - válaszolja Todaro, miközben a hitetlenkedő belga kapitányra néz, akinek tekintetében még mindig ott tükröződik a meglepetés. - Másoknak, ellentétben velem, nincsen kétezer évnyi civilizációs örökség a vállukon.

A trójai háború, amely a görögök bosszúvágyából fakadt, a hagyomány szerint akkor kezdődött, amikor Párisz elrabolta Szép Helénát, a spártai királylányt. Chris Hedges, az amerikai háborús szakíró és presbiteriánus lelkész, aki egykor haditudósítóként dolgozott, megjegyzi egyik művében, hogy az emberiség történetének elmúlt 3400 évében mindössze 268 év volt, amikor igazán béke uralkodott a Földön. A XX. század rettenetes következményei között 108 millió ember vesztette életét háborúkban, és a becslések szerint az összes konfliktus áldozatainak száma 150 millió és akár egy milliárd között mozog.