Ferenc pápa hangsúlyozta, hogy a testvéri élet nem csupán a szolgálatról szól, hanem arról is, hogy teljes szívünket és lelkünket odaadjuk egymásnak. A közösségben való létezés mélyebb értelmet nyer, amikor valóban megosztjuk magunkat másokkal. - Vatican
Guido a 12. század második felében, a franciaországi Montpellier városában született gazdag családban. 1190 előtt kezdte el a szegények és a rászorulók szolgálatát, és kórházat alapított számukra Montpellier külvárosában. Guido kezdettől fogva a Szentlélekre bízta az irgalmasságnak ezt a művét. Rövid időn belül sok követőre talált, akik példájától ösztönözve a szegényeket és rászorulókat akarták szolgálni. Így született meg egy közösség, amelynek tagjai férfiak és nők, világiak és egyháziak voltak. 1198. április 23-án a montpellier-i kórház a Szentszék és a pápa közvetlen fennhatósága alá került, és megerősítette a Guido által a közösségének készített szerzetesi regulát. 1198-ban a közösségnek a montpellier-i kórházon kívül már tíz másik hasonló intézménye volt Dél-Franciaországban és újabb kettő Rómában. Az 1201. december 1-jén Anagniban kibocsátott Cupientes pro plurimis bulla a római Sancta Maria in Saxia templomot - mai nevén Santo Spririto in Sassia, a Szászok Szentlélek temploma - a domus hospitalis-szal, vagyis a kórházzal együtt, amelyet maga III. Ince alapított 1198 és 1201 között, Guido di Montpellier és társai gondjaira bízta.
A csütörtöki pápai audiencián jelen volt a római Santo Spirito (Szentlélek) kórház igazgatója és vezetőségi tagjai is. Spanyol nyelvű beszédében emlékeztetett Guido di Montpellier regulájának három fő vonására, amellyel a szerzetesi életet szabályozta: szeretetközösség, semmi magántulajdon és szolgálat. Ez szigorúan józan és a világtól elszakadt életstílust jelent, mely megmutatja, hogy vendégek vagyunk Isten házában, a Szentháromság házában, mely befogad minket, és amit megosztunk a szegényekkel, akiket szolgálnunk kell.
A szerzetesi élet mélységei messze túlmutatnak a közös helyszínek, feladatok és szolgálatok egyszerű megosztásán. Ez az életforma azt jelenti, hogy önmagunkat teljes mértékben Istennek szenteljük, testvérünkön keresztül, mindenféle fenntartás nélkül. Nincs helye a világi bizonyosságoknak a zsebünkben, cellánkban vagy szívünkben, hiszen csak így találhatunk igazán szabadságra, hogy részt vegyünk egy olyan úton, amelyben együtt lépkedünk, és amely eszközévé válik az isteni tervnek, a mennyei hívásnak. Ezen az úton a Szentlélek vezetése kísér minket Jézus nyomdokain, aki nem azért érkezett, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak. Ő a mi példaképünk; életszentségünk mértéke abban rejlik, hogy mennyire tudunk kicsivé válni, és hogyan tudunk mindenkiért szolgálni - ahogyan Ferenc pápa is megfogalmazta.
