Az orr alá húzott maszk és a kisvárosi polgárháború között egyenes vonal húzódik, amely meglepő módon összekapcsolja a mindennapi élet apró feszültségeit a társadalmi feszültségek robbanásával.

Két megosztó Cannes-i film, amelyek az aktuális társadalmi kérdéseinkre reflektálnak. A Fehér éjszakák és az Amitől félünk rendezője, Ari Aster most a koronavírus-járvány alatt felszínre törő kisvárosi feszültségeket tárja elénk az Eddington című, túlzó szatírájában. Eközben az Oscar-díjas Sebastian Lelio dühös chilei egyetemisták életét mutatja be egy feminista kiáltvány formájában – mindezt musicalként tálalva. Fesztiválkritikák.

A cannes-i filmfesztivál körüli feszültségek és ellentmondások sokasága figyelhető meg. Különösen éles kontrasztot mutat a fesztiválfilmek művészies szándéka és a határidők rugalmatlan valósága. Számos neves rendező az utolsó pillanatokig dolgozik a filmjeiken, hogy még időben be tudják őket juttatni a cannes-i válogatásba. Ha rendelkeznek a megfelelő presztízzsel, gyakran sikerrel járnak, még akkor is, ha a végeredmény sokszor a befejezetlenség érzetét kelti.

Nem biztos, hogy Ari Aster új filmjén az utolsó simításokat rohamtempóban kellett elvégezni ahhoz, hogy a fő versenyprogramban bemutathassák. Ennek ellenére a film formátlansága, vagy inkább a túlburjánzás érzete mindenképpen érezhető. Aster két szektás horrorfilmje, az Örökség és a Fehér éjszakák óta nem csupán a horrorrajongók, hanem szélesebb közönség is nagy reményekkel tekintett rá. Az Amitől félünk, amely két éve került a mozikba, sajnos azt az illúziót keltette, hogy Aster korunk egyik kiemelkedő művésze lett. Ekkor úgy döntött, hogy hátrahagyja a rémfilmek világát, és a Fehér éjszakákban már sejtetett, de ott még kordában tartott nyomasztó pszichodrámák irányába fordult.

Természetesen az a kérdés, amelyre választ keresünk, akár tetszik, akár nem, hogy mi foglalkoztatja Ari Astert. Az "Amitől félünk" című filmje szerint ez az édesanyja. Legfrissebb alkotásából, az "Eddington"-ból viszont kiderül, hogy a figyelme az Egyesült Államokra irányul.

Aster elhatározta, hogy nekivág hazája társadalmi problémáinak és abszurditásainak, sorra kipipálva azokat. Vagy legalábbis igyekszik, hiszen a feladat nem kicsi. Az ő története pontosan öt évvel ezelőtt, a koronavírus-járvány kezdetén bontakozik ki, amikor is a címben említett új-mexikói kisváros seriffje, Cross, színre lép. Joaquin Phoenix alakítja őt, ahogy korábban az Amitől félünk című filmben is láthattuk, és ebből már sejthetjük, hogy Cross nem éppen a vidámságról híres. Inkább egy olyan ember, aki a házassága megromlása miatt - bár azt gondolnánk, Emma Stone karakterének nagyobb szerepe lesz, de valójában csupán három jelenetben tűnik fel - csendesen gyűjti a feszültséget, miközben morog a bajsza alatt. A kötelező maszkviselés csupán az utolsó csepp a pohárban: Cross úgy dönt, hogy ringbe száll a polgármester-választáson, és a radikális lépésekre csak ezután készül.

Az Eddington egy időre megpróbálja megcsillantani humoros oldalát, de valahogy mégsem jön össze igazán. Talán annak tudható be, hogy a koronavírus-járvány és az arra adott, kisszerű, de emberi reakciók inkább szomorúak, mint mulatságosak. Az élet komolyabbra fordult, és a nevetés helyett inkább a megértés és az empátia vált a középpontba.

Lehetséges, hogy egyszer majd tudunk nevetni az ilyesmin, de most inkább fárasztónak és unalmasnak tűnik. Phoenix, akit soha nem láthattunk még ilyen öregnek és testesnek - meglett ember, talán rá ez a legjobb kifejezés -, az első órában megtartja a figyelmünket megejtően szánalmas gesztusaival. Nem sokan segítenek neki a szereplőgárdából, mert a dörzsölt, de alapvetően tisztességes városatyát alakító Pedro Pascal és az összeesküvés-elméleteket hirdető életmódguru, Austin Butler is hosszú időre eltűnnek a filmből kezdeti feltűnésük után.

A diskurzus középpontjában áll George Floyd tragikus meggyilkolása, amely nem csupán egyéni sors, hanem a Black Lives Matter mozgalom ébredésének katalizátora is lett. Ez a jelenség, amely a politikai irányvonalaktól függetlenül bontakozik ki, rávilágít arra, hogy a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelem milyen mélyen gyökerezik a közvéleményben. Eközben a technológiai óriások, akik gátlástalanul terjeszkednek a digitális térben, új kihívások elé állítják a társadalmat, hiszen hatásuk messze túlmutat a gazdasági szektoron, formálva a mindennapi életünket és a közbeszédet is.

Eddingtonban ott van egész Amerika, de Amerika nagy ország, és Asternek több mint két és fél órájába telik, mire akkurátusan odaszúr egyet mindenkinek.

A szatíra műfaja által fűszerezett névsorolvasáson túl egy központi üzenet is kibontakozik, amely talán arra figyelmeztet, hogy a szélsőséges politikai polarizáció, a közösségi média által kreált, torzított valóság, valamint egyéb, a társadalom szövetét megmérgező jelenségek következtében az őrültek könnyebben elszabadulhatnak. E jelenségek együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a valóság torzul, és a közvélemény egyre inkább eltávolodik a racionalitástól.

A történet második részében mintha új film kezdődne: olyan, ami már kevésbé hasonlít humoros szkeccsműsorra, annál inkább Alex Garland Polgárháborújára. Világos, hogy az Eddingtont az Egyesült Államok, sőt talán a nyugati világ állapota feletti, őszinte aggodalom szülte. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, erőszakos és bosszantó. Ha Aster legközelebb üzenni akar, inkább küldjön levelet!

Üzenetből az Oscar-díjas Sebastian Lelio új filmjében sem volt hiány. Meg is hallottuk, mert teli torokból énekelték. A La ola (A hullám) a 2018-ban zajlott, chilei feminista tüntetésekről szól, amelyek során egyetemista lányok vezették az épületfoglalással, sztrájkkal és a demokratikus ellenállás hasonló formáival kreatívan kísérletező megmozdulásokat. Santiagóban szervezettebbek, hangosabbak és elkeseredettebbek voltak a fiatal nők, mint máshol. Hangjuk ezért is ér el a 2025-ös cannes-i fesztiválig.

Ehhez persze szükség volt a Gloria és az Egy fantasztikus nő rendezőjének nemzetközi hírnevére. Mégis jogos a kérdés, hogy miért egy férfi rendez filmet ebből a harcosan női történetből. Lelio is tudja, hogy válaszolnia kell, ezért egy jelenetben saját magát és ezt a kérdést is beleforgatja a filmbe. Mire odaérünk, éppen csak felvonjuk a szemöldökünket a fikció és a valóság közötti határvonal áthágásán.

Már régóta tudomásul vettük, hogy a La Olában bármi lehetséges, különösen akkor, amikor a szexuális zaklatás áldozatai és a vádolt elkövetők együtt kezdenek énekelni.

Tavaly Cannes-ban egy felejthetetlen musicalt láttunk, amely teljesen eltért a megszokott tematika világától. Ez volt a transznemű drogbáróról szóló „Emila Pérez”, mely végül tizenhárom Oscar-jelölést érdemelt ki. Ki tudja, talán ha a „La ola”-t is megveszi a Netflix, ennek a darabnak is meglepetésekkel teli Oscar-esélyei nyílhatnak, bár a sztárok hiányoznak a szereplőgárdából. Csak egy csapat fiatal chilei színésznő ragyog, akik rendkívüli tehetséggel énekelnek és táncolnak. A hősnőt, Daniela López-től, mindössze egy összetett színészi teljesítményt várnak el, ami kihívást jelent számára:

Julia azon töpreng, hogy az a buli utáni esemény, amely során kényszerített szexuális aktusban volt része, mennyire súlyos helyzetnek számít. Vajon valóban áldozatnak kellene éreznie magát, vagy inkább próbálja megérteni a történteket egy másik nézőpontból?

Miközben Juliát elragadja a forradalmi lendület, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a történet egy része a lány fejében játszódik. E felismerés után Lelio filmje egyre inkább az érzékeny közügy bátor, de ingadozó színvonalú kommentárjává válik, a megélhető és átérezhető műalkotás esélyétől pedig távolabb sodródunk. A rendező és írótársai igyekeznek minél több szempontot megmutatni és minden irányból körülbástyázni magukat, nehogy megbántsák azokat a nőket, akik joggal dühösek.

Megfeleléskényszerből ritkán születnek remekművek, de annyi biztosan méltányolható a La olában, hogy hősnőinek merészségét a megosztó formavilág révén képes érzékeltetni.