32 évvel Audrey Hepburn halála után fény derült életének legmeghatározóbb tragédiájára - Coloré.

32 évvel ezelőtt távozott az élők sorából Audrey Hepburn, a szépség és elegancia megtestesítője. Élete azonban nem csupán a csillogásról és a hírnévről szólt; gyermekkorában már korán megismerkedett az elhagyatottság keserű érzésével, és a nácik borzalmait is közvetlen közelről tapasztalta meg. Az ő története az elszántság és a túlélés inspiráló példája.

Kora legkedveltebb, legelbűvölőbb és legstílusosabb színésznőjének tartották. Ám a csillogás mögött Audrey Hepburn magányos és elszigetelt életet élt, tele szomorúsággal. Mosolya könnyed, gondtalan varázst sugárzott, de a mélyben fájdalom és veszteség lapult. Unokája, Emma Ferrer így emlékezett rá:

Apám mesélte a nagymamámmal kapcsolatban, hogy Audrey legnagyobb titka az volt, hogy a szíve mélyén szomorúság lakozott.

A fájdalom, amelyet magával cipel, egyedi árnyalatokat kölcsönöz az általa megformált karaktereknek, sebezhetőséget és egyfajta gyermeki ártatlanságot sugallva. Bár körülötte szinte mindenki csodálattal adózik, ő mégis képtelen elengedni a szomorúság terhét.

Audrey Hepburn szülei az 1930-as években a fasiszta eszmék mellett álltak ki, édesapja pedig szoros kapcsolatot ápolt a Brit Fasiszták Uniójával. Amikor Audrey mindössze 6 éves volt, apja váratlanul elhagyta a családot, ezzel mély nyomot hagyva a kislány életében.

Az apám távozása volt az első komoly csapás, amely gyerekként ért, és ez a trauma mély nyomot hagyott bennem, örökre elbizonytalanítva. Egy nap hirtelen eltűnt, és anya könnyek között mondta el, hogy elutazott, és már nem tér vissza. Ő folyamatosan sírt, én pedig csak próbáltam mellette lenni, de gyermeki szemmel nehéz volt felfogni a helyzet súlyát.

- mesélte egy interjúban.

Az apja távozása az egész életére rányomta a bélyeget, sosem békültek ki. Amikor Audrey Hepburn felnőtt, megpróbálta vele felvenni a kapcsolatot, de a férfi rideg maradt és elutasító.

Hepburn balett-táncos akart lenni. Angliában tanult balettozni, de az anyja átköltöztette a családját Hollandiába. Közel négy évig az arnhemi városi színház balerinájaként szerzett magának hírnevet, majd az így megismert emberek bíztatására részt vett az ellenállásban. Illegális zenei előadásokon szerepelt a társaival, hogy pénzt kereshessen, mert a nácik kiszorították őket. A közösség hamarosan pénzt kezdett el gyűjteni azoknak, akiknek bujkálniuk kellett, több tízezer zsidónak és egyéb üldözöttnek nyújtottak menedéket szerte Hollandiában. Ezeket a gyűjtéseket Fekete estéknek nevezték, mert az ablakokat elsötétítették, hogy a németek ne tudjanak a bent zajló tevékenységekről.

A feljegyzések szerint Audrey Hepburn először 1944. április 23-án lépett fel a Fekete estéken az édesanyjával. Ekkorra azonban már ő is, mint a legtöbb holland fiatal, az alultápláltság tüneteitől szenvedett, mégis táncolt.

Valóban szerveztem különféle földalatti koncerteket, hogy támogassam a holland ellenállási mozgalmat. A fellépéseken magam koreografáltam a táncokat, és egy barátom zongorázott mellettem, míg édesanyám készítette a jelmezeket. Ezek az előadások igencsak amatőr próbálkozások voltak, de abban az időszakban, amikor alig akadt szórakozási lehetőség, mégis örömet adtak az embereknek. Lehetőséget teremtettek arra, hogy az emberek együtt tölthessenek egy kellemes délutánt, zenét hallgatva és a szerény produkcióimat megtekintve. Az előadásokat titokban, lakásokban rendeztük, ahol az ablakokat és ajtókat gondosan zártuk, így senki sem tudta, hogy ezek az események zajlanak. A fellépések végén adományokat gyűjtöttünk, amelyeket a holland földalatti mozgalomnak juttattunk el.

Kint őrök posztoltak, hogy figyelmeztessenek, ha német csapatok közelednek, míg a közönség gyakran néma maradt az előadás végén, óvatosságból. Hepburn számos szörnyűségnek volt szemtanúja a második világháború során. Emlékezett egy banképületre, ahonnan rémisztő hangok szűrődtek ki.

A legborzalmasabb zajok szűrődtek ki abból az épületből. Ekkor [az anyám] elmondta, hogy ez egy börtön, ahol talán embereket szenvedtetnek. Az ilyen emlékek örökre belénk égnek.

A színésznő ekkor csupán 15 esztendős volt, és fiatalos megjelenése miatt a nácik nem gyanakodtak rá, ami lehetőséget adott neki, hogy segítsen a Hollandia felett lelőtt szövetséges pilótákon. Folyékony angoltudása is nagy előnyt jelentett ebben a helyzetben. Az édesanyja azonban végül úgy döntött, hogy a körülmények túl kockázatosak, ezért a családot nyugatabbra költöztette, távol a német határtól, hogy biztonságosabb környezetet teremtse számukra.

Minden hűséges holland iskolás lány és fiú megtett mindent, hogy segítsen. Sokan sokkal bátrabbak voltak, mint én

- mondta Hepburn.

Miután a háború 1945-ben véget ért, Hepburn az édesanyjával és testvéreivel Amszterdamba költözött, és ismét balettképzésre kezdet járni. Később Londonban folytatta a tanulást a Rambert balettösztöndíjjal, közben pedig, mivel a családjuk elszegényedett, modellmunkákat vállalt, hogy eltartsa magát. Hiába igyekezett, a Rambert társulatban végül nem tudott érvényesülni, nem lett belőle primabalerina, ezért a színészet felé fordult. A karrierje gyorsan ívelt felfelé, a Római vakációval megnyerte az Oscar-díjat is. Végül 1992-ben gyomorrákot diagnosztizáltak nála, majd 1993. január 20-án este álmában halt meg. Különleges életet élt, amiről még hosszan lehetne írni...